Tolni egy pilgrimet

Published on March 8, 2010 in almás. 3 Comments

Amilyen sokáig fenyegetőztem azzal, hogy most már tényleg elhagyom a Platformot, annyira hirtelen váltottam végül: az új évet már Linuxszal az ölemben kezdtem egy kicsi ügyes netbookkal (Lenovo S10-2), s nagyrészt elégedett vagyok a váltással, az új hardverrel, sőt az új szoftverrel is.

My new year’s resolution is 1024×600

Nem, nem lassú a netbook. Mondjuk ebben biztos benne van az is, hogy egy hat éves PowerBookról váltottam, meg igazán kortársan bivalnyak tekintett vasat nem igazán látok, de nem érzem úgy, hogy több tehénkolomp kéne a gépbe. Mert nem szeretnék se Mass Effecttel játszani, se HD-videókat nézni. Számomra győzött a Moore’s law.

Kicsit szűkös a felbontás mondjuk, meg nem minden billentyűzetek legkényelmesebbike van a notiban, cserébe viszont roadwarrior: kicsi, jó akkuidővel, beépített 3G-modemmel (és egyúttal GPS-sel, ha láttatok még furcsa funkciót egy laptopban), szóval pont amilyet szerettem volna. Még a ledek se vakító kékek, mint az Eee-ken, hanem barátságosabb fehérek.

A Linux a desktopon éve

Hackelhettem volna OSX-et a kisnotira, de azt már megtanultam, hogy prodgépre nem szabad olyat rakni,- mert annak csúnya vége lesz. Megtarthattam volna a gyári XP-t, de az, akárhogy is nézzük, egy tíz éve toldozott rendszer, aminél szexibb dolog kevés van. Windows7 egy olyan kaland, amit egyszer még ki akarok próbálni, de őszintén már vártam, hogy olyan gépem legyen, amire érdemes Linuxot tenni, így már első nap feltettem egy Ubuntu Következő Kisállatot, amit azóta is használok.

Nehéz eldönteni, hogy inkább Pilgrim, vagy inkább Doctorow ez a lépés: van benne hit a szabad szoftver értékeiben és úgy általában, a hacker etikában; van benne hype, mert valahogy mégiscsak trendi dolog kezd lenni az Ubuntu, legalábbis abban a bőven fringe társaságban, ahol mi vagyunk; van benne scriptkiddység: egy csomó, őseinktől hagyományozott eszköz van itt, amikkel élmény dolgokat létrehozni. És van benne óvatosság: mégiscsak ez van legközelebb a frissen elhagyott Platformhoz.

Think Different

Kiábrándultam a Cégből. Pedig régen még én voltam a legnagyobb Apple fanboy, csak közben én elindultam egy úton, Steve-ék pedig egy másikon. Én egyre infóhippibb lettem, ők egyre inkább szórakoztatóelektronikai cég. Lecserélték a szivárványszín logót, levették a mottójukat, megszűntették a 12”-es PowerBookot, s most ott tartunk, hogy egyáltalán nincs olyan hardverük, amit szívesen megvennék, még úgy se, hogy ez a feltétele annak, hogy a — még mindig szeretett — szoftverüket használhassam. Hogy az új fókuszukról, az iPhone-ról és az iPadről ne is beszéljünk, meg az egészen undorító controlfreakségükről.

A Linux pedig közben érik be lassan, most már talán kezdenek rájönni, hogy a look mellett a feel is számít, nemsokára itt lesz az az év, amikor meghódítja a desktopot, addig is, pont én vagyok a célközönsége. Már csak egy jó levelezőkliens kéne.

Meg egy feedolvasó.

Meg egy tisztességes editor.

Újságírók, jósok, kiöregedett csatahajó-kapitányok és nyolcszögletű ívpapírok

Published on March 4, 2010 in aca-fan. 0 Comments Tags: , .

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? – csodálkozott.

- Hát persze – mondta a kapitány. – Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

Sokmindent elnéztem a Battlestar Galacticának, a szokásos űroperás aránytalanságokat, hogy egy bolygó = egy nyelv, egy nemzet, egy város(!), a tizenkét kolónia pedig egy ország, hogy fölöslegesen futtat fel sokadrangú szereplőket, amikről aztán el is feledkezik, mihelyst már nem érdekesek (khm, szerelmiszálak, khm), de becsülettel végignéztem, egészen addig, amíg szpojler1 új életet kezdenek a frissen felfedezett Földön, és bumm, százötvenezer évvel később már Hendrix játsza az All Along the Watchtowert, annak rendje szerint.

Innen visszanézve viszont olyan az egész BSG, mintha a Galaxis útikalauzból már megismert golgafrinchami B-bárka történetét mesélték volna újra, csak éppen a buktacukrozók szempontjából, hősöket faragva a gumikacsával játszó kapitányból:

- Na mindegy – folytatta. – Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először – fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

Amúgy rengeteg kiaknázatlan lehetőség van még a franchise-ban a Caprica prequelen túl is. Simán el tudnék képzelni például egy Flintstones családos sorozatot Heloval, Athenával és a kis Pebbles-szel Heraval. Képzeljétek el, mekkora helyzetkomikum lenne, amikor a kisgyerek hazahozza a játszótéren összeszedett Bambamet! Vagy mondjuk lehetne egy párhuzamos sorozatot csinálni egy, az atomtámadás idején mondjuk a Picon körül keringő csatahajó történetéből, amin egy furcsa véletlen folytán éppen ott tartózkodik valamelyik másik sokadrangú miniszter, aki a chain of command-et követve a Tizenkét Kolóniák elnökévé válik. Hogy azokról a papírgyárakról ne is beszéljünk, ahol az ívpapírok csücskeit vágják le. Mit csinálnak vajon a háromszögecskékkel?

1 Tegyünk úgy, hogy ezt van, aki még nem tudta? Olyan ez, mintha valaki nem tudná, hogy a Rómeó és Júlia végén nem boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Senkiháziak kezében van a szakma

Published on February 27, 2010 in aca-fan. 0 Comments Tags: .

Mielőtt bevették a Csillagkapu programba, Daniel Jackson munkássága nagyon messze esett az egyiptológia fő vonalától. Mondhatjuk úgy is, hogy tudományosan senki nem vette komolyan, mi sem nevetségesebb, mint hogy a piramisok csillaghajók leszállópályájának épültek. Nem tűnik annyira merész feltételezésnek, hogy ennek ellenére — valódi modelljéhez, Dänikenhez hasonlóan — jól ismert személyiség volt, ha nem is mint tudós, hanem mint kókler, aki szabadon csűri-csavarja a leleteket, amíg nem sikerül bebizonyítania, hogy az istenek valójában a fejükre nagyon magasból, a világűrből estek.

Csak éppen most az egyszer úgy tűnik Jackson/Däniken mégis eltalálta az igazságot, s az amerikai légierő, mint az űrből jött istenek jeles szakértőjét, behívja a Programba1. Innen kezdve, a Kapu beüzemelésétől az egyik legfontosabb csapat régészeti és mindenféle társadalomtudományi szakértőjeként dolgozik, azonban ha figyelembe vesszük korábbi munkásságát, valóban képes lenne ennek a feladatnak a betöltésére? Valóban tudja a tudományágakat képviselni az az ember, akit tízből kilenc esetben okkal tartottak komolyanvehetetlen kóklernek, de tizedikre pont sikerült betippelnie a megoldást?

Suspension of disbelief meg minden, de ezt azért nehéz volt szó nélkül hagyni.

1 Azt amúgy sose magyarázták meg, hogy a Csillagkapu miért pont a légierőhöz került, miért nem — ahogy más hasonló fejlettségű civilizációkban — egy múzeumba. Régészeti szempontból a tárgy sok szempontból érdekes, de repülni például nagyon nem tud.

Támogassátok a Flasht, ne a HTML5-öt erőltessétek.

Published on February 27, 2010 in scripty kiddy. 3 Comments

Nem szeretem a Flasht. Eltöri a felhasználói élményt, kényelmetlen, az általam kedvelt underpowered platformokon pedig még lassú is, hogy a Linuxos támogatásról ne is beszéljünk. Ennek ellenére nagyon nem szeretném, ha sikerülne teljesen kiváltani Javascriptes, CSS-es, Canvases megoldásokkal. Az ok egyszerű: a Flasht tök könnyen tudom tiltani, és tiltom is, a gonosz javascriptes-canvasos hirdetésekkel, reklámokkal és egyéb bosszantó tartalommal viszont nem tudok mit kezdeni, azok az oldal részei. Firefox alatt játszhatnék a NoScript kiegészítővel, ott viszont egyszerűen annyira sok a hamis pozitív — minden más oldal is ugyanúgy Javascriptet használ, sőt az oldalon is vegyesen van a hasznos és a haszontalan kód — hogy nem tudok könnyedén elbánni vele. (a flashvideó más tészta, tessenek szépen <video> tagekbe csomagolni a videót, a lejátszását majd megoldom én).

Ha bannergyáros lennék, ebbe az irányba fejlesztenék. Mivel viszont bannerallergiás tartalomfogyasztó vagyok, rettegek ettől az elkerülhetetlennek tűnő jövőtől.

Ayran

Published on February 19, 2010 in énblog. 0 Comments

Tudtátok, hogy a törökösnél kapható joghurtalapú üdítő, az ayran egész egyszerűen natúr joghurt, víz és só keveréke? Mi csak a múltkor jöttünk rá. Ki is próbáltam valamelyik nap, s valóban csak ennyi a trükk. Zseniális, finom, nyamm. A Wikipédia szerint lehet bele tenni fokhagymát is, vagy mentát, vagy … uborkalevet? Ennyire még nem vagyok bátor azért.

A banneres ingyenweb tanulsága

Published on February 11, 2010 in kettőpontnullás. 0 Comments

Egy amúgy annyira nem érdekes cikkben bukkantam erre a gyöngyszemre. Persze iszonyatosan leegyszerűsítve ábrázolja a szituációt, ettől még igaz és érvényes megállapításnak érzem. Az Adwordsre írja, de valójában kiterjeszthető mindenféle átkattintós reklámra is:

The sites that I advertise on do not optimize for their user experience because if their website is better than my textual ad, they don’t get paid

All watched over by 3d printers of loving grace

Published on January 26, 2010 in ajánló. 0 Comments

Vagy nagyon egyfélén éljük meg a dolgokat Doctorow-val, vagy nagyon fogékonyak vagyunk a zeitgeistra, vagy simán csak saját hangulatomat sikerült nagyon belemagyaráznom a pirosköpenyes író ősszel megjelent regényébe, a Makersbe. Valahogy ez a tanulság jött ki a könyvből a történet végére:

A világ szétrohadt körülöttünk, de ha elfutni előle nem is tudunk, talán még legózhatunk meg bütykölhetünk vicces dolgokat, mielőtt ránkomlik az egész. Mert ránk fog, csúnyán, ez nem is kérdés. Plusz, az emberi kapcsolatok bonyolultak. Még a legszorosabb barátiak is, hát még ha nőkről van szó, de emiatt annyit nem kell aggódni, az emberek nem tudnak annyira megváltozni, hogy ne lehessen megmenteni.

A világ szétrohadt körülöttünk

A történet ott kezdődik, amikor már a Szilícium-völgyből is kifogyott a buborék. Elzúgtak információs forradalmai, a gazdaság romokban, az utolsó megacégek éppen látványosan omlanak össze és igazán a pizzaházhozszállítás se tart ott, ahol kéne. Egy fiatalos és dinamikus üzletember épp most jelenti be a Kodak és és a Duracell összeolvadását, amin keresztül új utat akar mutatni a gazdaságban, átcsoportosítással, masszív leépítésekkel és bütykölős skunkworks-csapatokkal.

Talán még legózhatunk, mielőtt ránkomlik

Itt kerülnek képbe hőseink, a két, sokáig teljesen felcserélhetően generikus tulajdonságokkal rendelkező webkomikfigura, akik mindenféle játékokból és technomütyürszemétből épített vicces kütyük készítésével kötik le magukat, melyeket aztán pofátlanul sok pénzért tudnak gyűjtőknek eladni. Ők lesznek az újjászülető Kodacell prototípusa és reklámarca, fiatalos és dinamikus csapatuk egy ügyes öltönyösemberrel dúsítva semmi pénzből semmi idő alatt agilisan innoválnak izgalmas, de nem feltétlenül hasznos kütyüket, amit már tömegtermelésben gyártanak innen.

Természetesen sikeresek és természetesen a pénzszagra mindenki rááll a hozzájuk hasonló bütykölésre-tinkerelésre, úgy tűnik egy pillanatra, hogy helyreáll a gazdaság, munkahelyet születnek, pörgés van meg optimizmus, ez talán mégis az a huszonegyedik század lesz, amit ígértek… Plusz, egy frissen beérő biotech-újítás segítségével még az elhízást is egy csapásra sikerült megoldani (a tinkererpáros egyik tagja magán ki is próbálja, innen kezdve már meg lehet a kettőt különböztetni egymástól).

Ránk fog, csúnyán, nem is kérdés

Ezzel zár az első része a könyvnek. Még Doctorow se hitte el, hogy működhetne az Egyesült Államok kibuizálása, a második rész kis kihagyással ott kezd, hogy kipukkant a lufi, minden olyan, vagy olyanabb, mint volt, hőseink pedig elbukott forradalmuk romjain nyalogatják sebeiket és nosztalgiáznak, milyen jó is volt, amíg tartott a tizenöt percük.

Végül ez a nosztalgia fogja megmenteni őket, meg a 3D-nyomtatók, amik a könyv jövőjében már nem csak nutelláskenyerek készítésére alkalmasak, hanem nagybetűs Mindent meg lehet velük oldani — ha nagyon erősen gondolkodnak a szereplők, még rekurzívan önmagát nyomtató készülékeket is tudnak csinálni. Érezhető, mennyire hisz ebben a techben Doctorow, egy-egy Bre Pettis előadást meghallgatva egy pillanatra megértem miért is; de ennél sokkal érdekesebb a könyvben megjelenő biotech, a fitten tartó testmódosítás: a felturbózott metabolizmus miatt naponta 10.000 kalóriára lesz szüksége a szervezetnek, ezért a kövér embernek nincs más lehetősége, mint lefogy — mellékhatásként Arnold-izmos lesz — majd, hogy ne haljon éhen, mostantól nem csak ehet, de ennie kell annál is többet, mint addig.

A kapcsolatok bonyolultak

Teljesen meglepődtem, hogy van jellemfejlődés a könyvben, főleg hogy — amint eddig nem említettem — hat-hét főbb szereplő van, plusz még legalább ennyi visszatérő arc. Barátok, ellenségek, üzleti partnerek, szerelmek, itscomplicated-ek, születő és haldokló kapcsolatok, ráadásul teljesen végigvezetve: a könyv végére, az utószóban a hőseink utolsó éveit láthatjuk, ezzel egyrészt megtörve a regény egységét, másrészt méginkább emberszerűvé téve a szereplőket. Nem is éltek mind boldogan örökké, nem lett minden párnak egy helyrajzi száma, ugyanúgy megöregedtek, mint ahogy én meg Cory meg fogunk.

Érdemes amúgy a könyv mellett-helyett elolvasni azt a kérdést, amivel Bruce Sterling éves évértékelő-beszédét nyitotta Doctorow, és amivel Sterling válaszolt. Remekül egészíti ki a kettő egymást szerintem, a könyvben még mintha próbálná magát győzködni, hogy van még remény a jövőben, de itt már csak a kérdőjelek látszanak a feje fölött.

Spoiler

Published on January 4, 2010 in Gazsi Sztadi Szosziolodzsi and énblog. 1 Comment Tags: .

Vigyázat, csúnyán el fogok szpojlani egy amúgy zseniális képregényt, amit mindenkinek érdemes elolvasnia, mindezt csak azért, hogy az utolsó nagy történeti ív végső pillanatát kiemelve saját magammal vonjak párhuzamot. Igazán aljas húzás ez mindenkivel szemben, aki a szpojlerre allergiás, de alapvetően ettől még nem vész el a Sandman varázsa.

A tíz évig futott Sandman képregénysorozat Dream (úgyis mint Álomisten, meg Morpheus, Lord Shaper, Homokember, meg ki tudja még mi) történeteit meséli el — életét, mondanám, de a testvéreivel, a hét D-betűs, isteneknél is régebbi és hatalmasabb perszonifikációval, az Endless-szel gyakorlatilag az idő kezdete óta léteznek, szóval csak történeteket, de olyanok, amikben feloldódik a popkultúra, a DC-univerzum, a mitológia, az irodalom, egy olyan főhőssel, aki úgy néz ki, mint az író, Neil Gaiman különösen vad hajjal, esetleg egy még nem felpuffadt Robert Smith. De elkalandoztam, és még mindig nem jutottam el odáig, hogyan fogom ácskapoccsal hozzáépíteni a saját sztorimhoz. (A tíz évig futó sztori, a végtelen számú, folyamatosan változó fontosságú karakterek, a többrétegű utalásháló és főleg az egy bekezdésben összefoglalhatatlanság mind hozzájárultak ahhoz, hogy még nem tudták megfilmesíteni a képregényt, annak ellenére, hogy az mind kritikai, mind piaci siker volt: a Supermannél is több példányt adtak el belőle1) Ennél sokkal bővebben és mégis jobban összefoglalva ír a képregényről az Endless.hu, aminek az elnevezése természetesen nem a véletlen műve.

Az utolsó előtti kötetben odáig sodródott a fő történeti év, hogy az álomvilág ostrom alatt van, Dream pedig felkészült arra a büntetésre, amit a cselekedeteinek és a véletleneknek egy egészen különös összetétele hozott el: a halálára. A kötet utolsó füzetében újra találkozik nővérével, Death-szel, aki eljött érte, és itt hangzik el az a párbeszéd, ami miatt az egészet berángattam:

Amikor 2005-ben elkezdtem a szociológiát, nem ezt raktam a felvételi lapra első helynek. Igazán nem is a második, de ez leginkább csak lábjegyzet, mert amikor elkezdtem, sokáig hittem benne, hogy ez engem tulajdonképpen érdekel, csak foglalkoznom kell vele. Aztán telt az idő, az elméletet még mindig eluntam, a gyakorlatot még mindig érdektelennek éreztem, s közben minden mást csináltam, egyre inkább grájndolásnak éreztem a dolgot.

Tavaly elkezdtem az angolszakot is az ELTÉn. Nem vagyok benne minden diákok legjobbika, de ott egészen jól érzem magam a bőrömben, sokat olvashatok általában jó irodalmat, a kultúrát elemezni ilyen szinten sokkal érdekesebb, s ha a hangtanból nem is vagyok valami jó, a mondattant imádom.

Idén mindkét szakot párhuzamosan csináltam, év közben nem is volt belőle nagyobb gond, lévén a legtöbb szocos kurzus vizsgakurzus, ennyire sikerült lemaradnom az áramtól (csoptársaim idén végeznek). Eljött viszont a vizsgaidőszak, s ahogy belenéztem a vizsganaptár mélyébe, be kellett lássam:

  1. Hermione kütyüje nélkül soha az életben nem tudnám ezt mind teljesíteni ennyi idő alatt
  2. Szociológiát tanulni végtelen és egyre inkább céltalan, értelmetlen grájndolás.

  3. Ami ráadásul az angoltól veszi el az időmet, amiben viszont látok jövőt, célt meg értelmet.

Ezek után elhatároztam, hogy levonom a helyes következtetést, aminek helyességéről páran már évek óta győzködnek: ideje abbahagyni a szociológiát.

Igazán Max Weber győzött meg, amikor ezt írta a Tudomány és hivatásban:

E furcsa, minden kívülálló által megmosolygott mámor nélkül, e szenvedély nélkül – “évezredeknek kellett eltelniük, amíg megszülettél, és újabb évezredek várnak némán”, ti. arra, hogy sikerüljön neked a szöveg helyes olvasata – az ember nem tudományra hivatott, és jobb, ha valami mást csinál. Mert az embernek mint embernek semmit sem ér az, amit nem képes szenvedéllyel végezni.

Menekülés? Kicsit. Sose fejezek be semmit? Értem mire gondolsz, de most szerintem ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Hagyok kárbaveszni háromplusz évet? Nem. Sokat tanultam a szakon és a szakból, formálta a személyiségemet és a gondolkodásomat, úgy érzem mindent kisajtoltam ebből, amit érdemes volt. Talán végig tudnám magam küzdeni talán a rendszeren, viszont sose tudnék ezzel az a fajta szakember lenni, amit Weber is meg én is elvárnánk magamtól. Enélkül pedig ez mindenki pénzének, idejének és bizalmának a pazarlása.

Szóval viszlát, kösz a halakat. És ezzel végre elkezdhetem feloldani az egyik csúnya bogot az életemből.

1 Citation needed, nem találok most kapásból forrást hozzá. Asszem valami tanulmányban olvastam. Vagy a wikipédián, mindkét esetben igaz kell tehát legyen.


Gépmagyar

Published on December 29, 2009 in scripty kiddy. 0 Comments

Szoftvert fordítani angolról magyarra szívás. Nem csak mert az eredeti kódolóknak egy utolsó utáni szempont a lokalizálhatóságra figyelés, nem csak mert angolul legtöbbször nem látszik az igéken a szám-személy, gondolkodás nélkül lehet megigézni főneveket, bele se kell gondolni, hogy tegeződünk vagy magázódunk a felhasználóval, a toldalékok (és azok hangrendje) se kavarnak be, ahogy az a/az névelőpárral sincs gond. Az egészre még persze rájön az, ha magyarul nincs értelme a programban használt metaforának, de a legnagyobb gond mégsem ez, hanem az a konvenció, ami a probléma gyökeres kezelése helyett alakult ki.

Ez leginkább arra hasonlít, mint amikor a kamaszodó gyerek már nem csókolomozhatja le a bácsikat, de magázódni még furcsa, le meg mégse tegezheti, ezért lesütött szemmel, hadarva-motyogva, általános alanyokkal és többesszámokkal és főnevesített igékkel próbál minél kevésbé kényelmetlen szituációba keveredni, de már késő.

Lett volna e mellett egy másik alternatíva annó, az a stílus, ahogy a Macintosht fordították. Itt az angol eredeti szándékát vették alapul, a felhasználó tegezte és utasította a gépét, az pedig első személyben válaszolt, ha a névelős gebaszt nem is oldották meg, de legalább stílusos workaroundot találtak: a’-t írtak, mint a 12 pontban, egészen elegáns megoldás…. lett volna. Ha nem esnek át a ló túloldalára, és nem fordítanak bele olyanokat, hogy a buborék segítő azt írja az inaktív ablakra, hogy Ez az ablak alszik. A felébresztéséhez bökjön rá. De még az ilyen ööö ‘eredeti’ megoldásokkal is lényegesen jobban jártunk volna1 , ha a Microsoft piaci dominanciájával együtt a szerencsétlenkamasz-fordítása nem vált volna a megszokottá/elvárttá.

Mielőtt beütött a vizsgaidőszak, egy Firefox-bővítményt kezdtünk el lokalizálni, ahol a hangsúly teljesen a nyelvszerű ember-gép kommunikáción van, ennek megfelelően külön frusztráló a szituáció. Szerintem ideje újragondolni a gépmagyart, itt a szardella évszázadában.

1 Grétsyék maguk alá szolmizálnának attól, hogy lenne csomó magyar neologizált zsargonunk a számítástechnikában, stb

2010

Published on December 21, 2009 in énblog. 0 Comments

2009 mottója, illetve sokkal inkább tanulsága az lett, hogy az élet egy webcomic: olyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, annyira bugyuták az események és annyira kétdimenziós és kartonból kivágottak a karakterek, mintha egy nagyranőtt, de valami egészen infantilis szinten megmaradt gémer írta volna az egészet, saját mély meglátásait és az X-box és a kanapé között felhalmozott élettapasztalait belecsepegtetve a sztoriba (arról meg ne is beszéljünk, ki illusztrálta). Év vége van, mindenki írja az összefoglaló bejegyzéseit, kicsit levágva a kanyart már most az új év mottójára szeretnék egy javaslatot tenni.

2010-ben legyen az élet egy egyszerű, de jó szándékú Hollywood-i film, messziről látható fordulatokkal, fejlődés-montázzsal, happy enddel és mellényzsebben hazavihető tanulsággal. (minusz mondjuk a robbanások) Leszek a Campbell-i hős, rendben?