All watched over by 3d printers of loving grace

Vagy nagyon egyfélén éljük meg a dolgokat Doctorow-val, vagy nagyon fogékonyak vagyunk a zeitgeistra, vagy simán csak saját hangulatomat sikerült nagyon belemagyaráznom a pirosköpenyes író ősszel megjelent regényébe, a Makersbe. Valahogy ez a tanulság jött ki a könyvből a történet végére:

A világ szétrohadt körülöttünk, de ha elfutni előle nem is tudunk, talán még legózhatunk meg bütykölhetünk vicces dolgokat, mielőtt ránkomlik az egész. Mert ránk fog, csúnyán, ez nem is kérdés. Plusz, az emberi kapcsolatok bonyolultak. Még a legszorosabb barátiak is, hát még ha nőkről van szó, de emiatt annyit nem kell aggódni, az emberek nem tudnak annyira megváltozni, hogy ne lehessen megmenteni.

A világ szétrohadt körülöttünk

A történet ott kezdődik, amikor már a Szilícium-völgyből is kifogyott a buborék. Elzúgtak információs forradalmai, a gazdaság romokban, az utolsó megacégek éppen látványosan omlanak össze és igazán a pizzaházhozszállítás se tart ott, ahol kéne. Egy fiatalos és dinamikus üzletember épp most jelenti be a Kodak és és a Duracell összeolvadását, amin keresztül új utat akar mutatni a gazdaságban, átcsoportosítással, masszív leépítésekkel és bütykölős skunkworks-csapatokkal.

Talán még legózhatunk, mielőtt ránkomlik

Itt kerülnek képbe hőseink, a két, sokáig teljesen felcserélhetően generikus tulajdonságokkal rendelkező webkomikfigura, akik mindenféle játékokból és technomütyürszemétből épített vicces kütyük készítésével kötik le magukat, melyeket aztán pofátlanul sok pénzért tudnak gyűjtőknek eladni. Ők lesznek az újjászülető Kodacell prototípusa és reklámarca, fiatalos és dinamikus csapatuk egy ügyes öltönyösemberrel dúsítva semmi pénzből semmi idő alatt agilisan innoválnak izgalmas, de nem feltétlenül hasznos kütyüket, amit már tömegtermelésben gyártanak innen.

Természetesen sikeresek és természetesen a pénzszagra mindenki rááll a hozzájuk hasonló bütykölésre-tinkerelésre, úgy tűnik egy pillanatra, hogy helyreáll a gazdaság, munkahelyet születnek, pörgés van meg optimizmus, ez talán mégis az a huszonegyedik század lesz, amit ígértek… Plusz, egy frissen beérő biotech-újítás segítségével még az elhízást is egy csapásra sikerült megoldani (a tinkererpáros egyik tagja magán ki is próbálja, innen kezdve már meg lehet a kettőt különböztetni egymástól).

Ránk fog, csúnyán, nem is kérdés

Ezzel zár az első része a könyvnek. Még Doctorow se hitte el, hogy működhetne az Egyesült Államok kibuizálása, a második rész kis kihagyással ott kezd, hogy kipukkant a lufi, minden olyan, vagy olyanabb, mint volt, hőseink pedig elbukott forradalmuk romjain nyalogatják sebeiket és nosztalgiáznak, milyen jó is volt, amíg tartott a tizenöt percük.

Végül ez a nosztalgia fogja megmenteni őket, meg a 3D-nyomtatók, amik a könyv jövőjében már nem csak nutelláskenyerek készítésére alkalmasak, hanem nagybetűs Mindent meg lehet velük oldani — ha nagyon erősen gondolkodnak a szereplők, még rekurzívan önmagát nyomtató készülékeket is tudnak csinálni. Érezhető, mennyire hisz ebben a techben Doctorow, egy-egy Bre Pettis előadást meghallgatva egy pillanatra megértem miért is; de ennél sokkal érdekesebb a könyvben megjelenő biotech, a fitten tartó testmódosítás: a felturbózott metabolizmus miatt naponta 10.000 kalóriára lesz szüksége a szervezetnek, ezért a kövér embernek nincs más lehetősége, mint lefogy — mellékhatásként Arnold-izmos lesz — majd, hogy ne haljon éhen, mostantól nem csak ehet, de ennie kell annál is többet, mint addig.

A kapcsolatok bonyolultak

Teljesen meglepődtem, hogy van jellemfejlődés a könyvben, főleg hogy — amint eddig nem említettem — hat-hét főbb szereplő van, plusz még legalább ennyi visszatérő arc. Barátok, ellenségek, üzleti partnerek, szerelmek, itscomplicated-ek, születő és haldokló kapcsolatok, ráadásul teljesen végigvezetve: a könyv végére, az utószóban a hőseink utolsó éveit láthatjuk, ezzel egyrészt megtörve a regény egységét, másrészt méginkább emberszerűvé téve a szereplőket. Nem is éltek mind boldogan örökké, nem lett minden párnak egy helyrajzi száma, ugyanúgy megöregedtek, mint ahogy én meg Cory meg fogunk.

Érdemes amúgy a könyv mellett-helyett elolvasni azt a kérdést, amivel Bruce Sterling éves évértékelő-beszédét nyitotta Doctorow, és amivel Sterling válaszolt. Remekül egészíti ki a kettő egymást szerintem, a könyvben még mintha próbálná magát győzködni, hogy van még remény a jövőben, de itt már csak a kérdőjelek látszanak a feje fölött.

Spoiler

Vigyázat, csúnyán el fogok szpojlani egy amúgy zseniális képregényt, amit mindenkinek érdemes elolvasnia, mindezt csak azért, hogy az utolsó nagy történeti ív végső pillanatát kiemelve saját magammal vonjak párhuzamot. Igazán aljas húzás ez mindenkivel szemben, aki a szpojlerre allergiás, de alapvetően ettől még nem vész el a Sandman varázsa.

A tíz évig futott Sandman képregénysorozat Dream (úgyis mint Álomisten, meg Morpheus, Lord Shaper, Homokember, meg ki tudja még mi) történeteit meséli el — életét, mondanám, de a testvéreivel, a hét D-betűs, isteneknél is régebbi és hatalmasabb perszonifikációval, az Endless-szel gyakorlatilag az idő kezdete óta léteznek, szóval csak történeteket, de olyanok, amikben feloldódik a popkultúra, a DC-univerzum, a mitológia, az irodalom, egy olyan főhőssel, aki úgy néz ki, mint az író, Neil Gaiman különösen vad hajjal, esetleg egy még nem felpuffadt Robert Smith. De elkalandoztam, és még mindig nem jutottam el odáig, hogyan fogom ácskapoccsal hozzáépíteni a saját sztorimhoz. (A tíz évig futó sztori, a végtelen számú, folyamatosan változó fontosságú karakterek, a többrétegű utalásháló és főleg az egy bekezdésben összefoglalhatatlanság mind hozzájárultak ahhoz, hogy még nem tudták megfilmesíteni a képregényt, annak ellenére, hogy az mind kritikai, mind piaci siker volt: a Supermannél is több példányt adtak el belőle1) Ennél sokkal bővebben és mégis jobban összefoglalva ír a képregényről az Endless.hu, aminek az elnevezése természetesen nem a véletlen műve.

Az utolsó előtti kötetben odáig sodródott a fő történeti év, hogy az álomvilág ostrom alatt van, Dream pedig felkészült arra a büntetésre, amit a cselekedeteinek és a véletleneknek egy egészen különös összetétele hozott el: a halálára. A kötet utolsó füzetében újra találkozik nővérével, Death-szel, aki eljött érte, és itt hangzik el az a párbeszéd, ami miatt az egészet berángattam:

Amikor 2005-ben elkezdtem a szociológiát, nem ezt raktam a felvételi lapra első helynek. Igazán nem is a második, de ez leginkább csak lábjegyzet, mert amikor elkezdtem, sokáig hittem benne, hogy ez engem tulajdonképpen érdekel, csak foglalkoznom kell vele. Aztán telt az idő, az elméletet még mindig eluntam, a gyakorlatot még mindig érdektelennek éreztem, s közben minden mást csináltam, egyre inkább grájndolásnak éreztem a dolgot.

Tavaly elkezdtem az angolszakot is az ELTÉn. Nem vagyok benne minden diákok legjobbika, de ott egészen jól érzem magam a bőrömben, sokat olvashatok általában jó irodalmat, a kultúrát elemezni ilyen szinten sokkal érdekesebb, s ha a hangtanból nem is vagyok valami jó, a mondattant imádom.

Idén mindkét szakot párhuzamosan csináltam, év közben nem is volt belőle nagyobb gond, lévén a legtöbb szocos kurzus vizsgakurzus, ennyire sikerült lemaradnom az áramtól (csoptársaim idén végeznek). Eljött viszont a vizsgaidőszak, s ahogy belenéztem a vizsganaptár mélyébe, be kellett lássam:

  1. Hermione kütyüje nélkül soha az életben nem tudnám ezt mind teljesíteni ennyi idő alatt
  2. Szociológiát tanulni végtelen és egyre inkább céltalan, értelmetlen grájndolás.
  3. Ami ráadásul az angoltól veszi el az időmet, amiben viszont látok jövőt, célt meg értelmet.

Ezek után elhatároztam, hogy levonom a helyes következtetést, aminek helyességéről páran már évek óta győzködnek: ideje abbahagyni a szociológiát.

Igazán Max Weber győzött meg, amikor ezt írta a Tudomány és hivatásban:

E furcsa, minden kívülálló által megmosolygott mámor nélkül, e szenvedély nélkül – “évezredeknek kellett eltelniük, amíg megszülettél, és újabb évezredek várnak némán”, ti. arra, hogy sikerüljön neked a szöveg helyes olvasata – az ember nem tudományra hivatott, és jobb, ha valami mást csinál. Mert az embernek mint embernek semmit sem ér az, amit nem képes szenvedéllyel végezni.

Menekülés? Kicsit. Sose fejezek be semmit? Értem mire gondolsz, de most szerintem ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Hagyok kárbaveszni háromplusz évet? Nem. Sokat tanultam a szakon és a szakból, formálta a személyiségemet és a gondolkodásomat, úgy érzem mindent kisajtoltam ebből, amit érdemes volt. Talán végig tudnám magam küzdeni talán a rendszeren, viszont sose tudnék ezzel az a fajta szakember lenni, amit Weber is meg én is elvárnánk magamtól. Enélkül pedig ez mindenki pénzének, idejének és bizalmának a pazarlása.

Szóval viszlát, kösz a halakat. És ezzel végre elkezdhetem feloldani az egyik csúnya bogot az életemből.

1 Citation needed, nem találok most kapásból forrást hozzá. Asszem valami tanulmányban olvastam. Vagy a wikipédián, mindkét esetben igaz kell tehát legyen.


Gépmagyar

Szoftvert fordítani angolról magyarra szívás. Nem csak mert az eredeti kódolóknak egy utolsó utáni szempont a lokalizálhatóságra figyelés, nem csak mert angolul legtöbbször nem látszik az igéken a szám-személy, gondolkodás nélkül lehet megigézni főneveket, bele se kell gondolni, hogy tegeződünk vagy magázódunk a felhasználóval, a toldalékok (és azok hangrendje) se kavarnak be, ahogy az a/az névelőpárral sincs gond. Az egészre még persze rájön az, ha magyarul nincs értelme a programban használt metaforának, de a legnagyobb gond mégsem ez, hanem az a konvenció, ami a probléma gyökeres kezelése helyett alakult ki.

Ez leginkább arra hasonlít, mint amikor a kamaszodó gyerek már nem csókolomozhatja le a bácsikat, de magázódni még furcsa, le meg mégse tegezheti, ezért lesütött szemmel, hadarva-motyogva, általános alanyokkal és többesszámokkal és főnevesített igékkel próbál minél kevésbé kényelmetlen szituációba keveredni, de már késő.

Lett volna e mellett egy másik alternatíva annó, az a stílus, ahogy a Macintosht fordították. Itt az angol eredeti szándékát vették alapul, a felhasználó tegezte és utasította a gépét, az pedig első személyben válaszolt, ha a névelős gebaszt nem is oldották meg, de legalább stílusos workaroundot találtak: a’-t írtak, mint a 12 pontban, egészen elegáns megoldás…. lett volna. Ha nem esnek át a ló túloldalára, és nem fordítanak bele olyanokat, hogy a buborék segítő azt írja az inaktív ablakra, hogy Ez az ablak alszik. A felébresztéséhez bökjön rá. De még az ilyen ööö ‘eredeti’ megoldásokkal is lényegesen jobban jártunk volna1 , ha a Microsoft piaci dominanciájával együtt a szerencsétlenkamasz-fordítása nem vált volna a megszokottá/elvárttá.

Mielőtt beütött a vizsgaidőszak, egy Firefox-bővítményt kezdtünk el lokalizálni, ahol a hangsúly teljesen a nyelvszerű ember-gép kommunikáción van, ennek megfelelően külön frusztráló a szituáció. Szerintem ideje újragondolni a gépmagyart, itt a szardella évszázadában.

1 Grétsyék maguk alá szolmizálnának attól, hogy lenne csomó magyar neologizált zsargonunk a számítástechnikában, stb

2010

2009 mottója, illetve sokkal inkább tanulsága az lett, hogy az élet egy webcomic: olyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, annyira bugyuták az események és annyira kétdimenziós és kartonból kivágottak a karakterek, mintha egy nagyranőtt, de valami egészen infantilis szinten megmaradt gémer írta volna az egészet, saját mély meglátásait és az X-box és a kanapé között felhalmozott élettapasztalait belecsepegtetve a sztoriba (arról meg ne is beszéljünk, ki illusztrálta). Év vége van, mindenki írja az összefoglaló bejegyzéseit, kicsit levágva a kanyart már most az új év mottójára szeretnék egy javaslatot tenni.

2010-ben legyen az élet egy egyszerű, de jó szándékú Hollywood-i film, messziről látható fordulatokkal, fejlődés-montázzsal, happy enddel és mellényzsebben hazavihető tanulsággal. (minusz mondjuk a robbanások) Leszek a Campbell-i hős, rendben?

Video games ruined my life

A videójátékok rontották el az életem, áll a pólómon, és nem csak azért, mert szerintem tök frappáns poén, tényleg úgy érzem, hogy ez a helyzet. Mi mással lehetne magyarázni az állandó rettegésem a fénymásolótól, a mosógéptől, illetve általánosabban: minden olyan helyzettől, amiben visszafordíthatatlanul kéne valamin változtatnom? A játékokban, amiken felnőttem, mindig ott volt az újrakezdés lehetősége, a jobbaknál a gyakori mentéspontoknak meg a quicksave/quickloadnak köszönhetően mindent vissza lehetett csinálni, ha nem vált be, illetve addig tudtam a döntéseimet és a reakcióimat csiszolni, amíg el nem értem a kívánt hatást (nem is Groundhog Day az élet, de az egy másik mese már.)

Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy a játékokon kívüli világ nem ilyen szabályok szerint megy: ha egyszer elrontasz valamit, már nem tudod visszacsinálni, ha megbánod egy döntésedet, már bánhatod, de ami a legrosszabb, hogy ha nem élsz egy lehetőséggel, akkor az is eltűnik (quick time event az élet, ha valami).

…thank god I have two extra lives

Ebbe is bele lehet magyarázni, hogy több, mint egyszerű csattanó, bár itt azért recseg-ropog már a gondolatmenet, lévén a póló valószínűleg a klasszikus arcade-jellegű játékokra utalva adja meg háromban a játékos életei számát. Amikor az ugráló emberkénk (az egyszerűség kedvéért MarGianának) elhibázza az ugrását vagy felfalja egy szörny, nem azonnal ér véget a játékos köre, ha van még tartalék élete, az adott pályát elölről kezdheti. Minden marad változatlan (sőt, a begyűjtött pontjait újra megkaphatja) és kap még egy esélyt. Sőt, a játék során, ha ügyes, további életeket (nekifutásokat) gyűjthet össze.

(Ahogy egyre inkább háttérbe szorultak az arcade játékok, úgy kezdte el felváltani az élet-rendszert a mentéspont-rendszer, egyébként, szóval lehet itt egyfajta gamer generation gapről is szó, (bár a rite of passage-ban még mindig benne van a platformerek játszása, szóval mindenkinek megvan az az élmény.))

Lényeg, hogy végülis a játékon kívül se ér véget azonnal a játék, ha elhibázod az ugrást — na jó, ha elhibázod az ugrást, akkor tényleg azonnal véget ér a játék, de ez egy olyan edge case, hogy nem is terjesztem ki rá a hasonlatot. A begyűjtött pontok is megmaradnak, éppen csak a pályát nem nullázzák. A pályakészítők ügyeltek arra, hogy bármilyen kitartóan dolgozol, ne tudj olyan helyre jutni, ahonnan nem lehet megoldani a pályát.

Szóval ha van még két életem, értsük ezt bárhogy is, akkor talán ezt a maradék kettőt nem arra kéne használjam, hogy az elrontott-elveszett-elpazarolt-elhasznált-elfelejtett egyet próbáljam visszaszerezni. Ha a hátralevő coinokat és powerupokat begyűjtöm és értelmesen szintezem a karakterem, a végén még visszakaphatom. (Vagy ha kékbuborékos korsóból iszom, eggyel növekszik is az életeim száma. És ezzel teljesen önkényesen belekavartunk még egy, az élet-rendszert egészen másként kezelő játékot is.)

(Amúgy persze Passage az élet)

Avatar: a 3d csak gimmick

Tartottam is ettől, lóbáltam is A Világvége Közeleg! feliratú táblákat, mégis annyian mondták, hogy ez tényleg a következő lépés a szeletelt kenyerek sorában, hogy muszáj volt saját szemeimmel látni. A következő konfigurációban néztem meg: [+eredeti hang, +3d, -IMAX].

Egész aranyos kis film volt, de közel nem adott annyit hozzá a háromdézés, mint amennyit elvett: az amúgy is koszos-karcos műanyaglencse nem igazán volt kompatibilis a szemüvegemmel, sajátszemüveg nélkül meg mocsokhomályos volt minden. Igazán el kéne választanunk a bejegyzés hátralevő részére, hogy homályos, életlen és fókuszon kívül eső. Mert volt bőven mindből: védőszemüveg nélkül életlen, védőszemüvegben homályos, illetve a film nagy részén csomó minden kívül esett a fókuszon: a 3d-sség ugyanis külön bünteti, ha véletlen nem oda mozog a szemed, ahova azt a rendezői szándék egy gondos mozdulattal lökte, ami gyakran előfordul, főleg a 3d-sség miatt, ahol a szem be akarja járni a létrehozott teret. Plusz, időnként, amikor teljesen természetesnek tűnik a térhatás, figyelemfelkeltő eszközként hirtelen belóbálnak a kamera elé valami apró és gyorsan mozgó tárgyat, pisztolyt esetleg leveleket, hogy egyáltalán ne tudd követni, mi is megy a képernyőn.

Röviden: nem növeli az immerziót, sőt ha valamit csinál vele, akkor csökkenti. Nézd nyugodtan “hagyományos” moziban, vagy várd meg a DVD-t. Bármennyire is így próbálják beállítani, nem olyan azon nézni, mint egy jó kis firstperson játék helyett a YouTube-ra feltöltött végigjátszást nézni meg.

Pont ezért kéne

Ez most annyira gyönyörű, hogy nem lehet kihagyni:

“Elbukott az SZDSZ és az MDF törvénymódosítása, amely 200 főben határozta volna meg az országgyűlési képviselők számát. A parlament 199 igen, 2 nem és 148 tartózkodás mellett utasította el az indítványt. “

(link)

Harry Potter és a börtön, amit magának épített

A HP-könyveket olvasva a legtöbben azt szeretnék, ha bárcsak ők is varázslók és boszorkányok lehetnének, pedig ha kicsit mélyebbre ásunk, hamar kiderül, hogy a varázslók világa közel se olyan varázslatos, mint ahogy be van állítva.

Akik tíz évesen (sorozási) levelet kapnak a Hogwartsba, onnan kezdve egy olyan életpályára kerülnek, amiről piszoknehéz lekerülni (ha jól emlékszem, nem is volt ilyen példa): miután bekerültél, teljesen izolálva vagy a mugli világtól. Az iskola egyáltalán nem készít fel a varázslaton kívüli életre, nem tanít se irodalmat se matematikát, se természettudományt, se nyelveket, se… semmit igazán. Szegény diákok megmaradnak egy alsós-szinten.

Miután végeznek, csak a varázslóvilágban tudnak elhelyezkedni, ami gyakorlatilag két lehetőség valamelyikét jelenti: vagy a kéttucat bolt (Diagon Alley, Dragon Alley, Hogsmeade boltjai, stb) egyikében dolgoznak, vagy a Minisztériumban kapnak egy cushy melót, ahol ki tudják húzni nyugdíjig. A minisztérium úgy tűnik, az egész brit varázslóvilágot igazgatja, helyet kap benne egy csomó olyan alosztály, ami nagyjából modellezni látszik a mugli kormányt. De az érdekes sokkal inkább az, ahogy a Minisztérium a Kormányhoz kapcsolódik, vagy éppen nem: erről csak pár mondatot tudunk meg, az aktuális miniszterelnököt mindig beavatják a titokba, de mintha még a költségvetése is külön lenne.

Mintha az egész világ úgy lenne felépítve, hogy minél korábban és minél hatékonyabban kiganézzák a mugli társadalomból a potenciálisan veszélyes varázsló-hajlamú egyéneket, a muglik védelmében. A jelek szerint a szétválasztás évszázadokkal korábban volt, ez nem csak abból látszik, hogy az aktuális kormányokat külön kell beavatni a titokba, hanem talán a tíz éves korban történő elkülönítés is ezt sugallja: négy-öt osztály elvégzése elégségesnek számíthatott a korban.. A varázsló-probléma a jelek szerint nem túlságosan elterjedt: egy skóciai iskola az Egyesült Királyságnak a jelek szerint elegendő, más országokban, ahol a jelek szerint hasonlóan jártak el, is egy-egy iskoláról tudunk. Voldemorttól eltekintve egészen jól is működik ez a megoldás, különben nem sokszor dugták ki az orrukat a Valóságba a varázslók, s végül Tudodkit is legyőzték, nem? Win-win.

…vagy csak túl sok Overthinkingit.com-ot olvasok mostanában?

Quest: hangfájlból Commodore és Spectrum kazettafájl emulátorhoz

Egy platóról leesett egy láda mp4, köztük egy olyan, amihez a következő utasítás volt látható a képernyőn, miközben modemzaj szólt:

Figyelem programsugárzás! Ha a tévékészülékéből hallható hangot magnetofonra és egy COMMODORE 64 számítógépre tölti, egy olyan oktató progrmahoz jut, amelynek segítségével ellenőrizheti a [REDACTED]1 sorozatban szerzett tudását.

Összesen három C64-es és három Sinclair-es programsugárzásom van, a hangokat ide feltöltöttem:

  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/commodore-1.wav
  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/commodore-2.wav
  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/commodore-3.wav
  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/sinclair-1.wav
  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/sinclair-2.wav
  • http://dl.dropbox.com/u/279936/wav/sinclair-3.wav

Csokiért: csináljatok ebből emulátorba betölthető kazettafájlt. (Amit próbáltam, annak az eredménye jó esetben SYNTAX ERROR-ral szállt el, rosszabb esetben simán csak zajt kaptam eredményül. Igazán kár lenne, ha ezt megette volna a tömörítés és a bitrozsda, a műsor már teljesen eltűnt a süllyesztőben). Szóval help me Obi-Wan, you’re my only hope.

1 Igen, ha sikerül kicsit is dekódolnod, benne lesz a sorozat neve. Egyelőre ne lőjük le a poént, úgyis lesz belőle Cyberculture cikk.

Gombok és billentyűk

A szombati múzeumlátogatás többek között arra emlékeztetett, hogy a mikroszámítógépeknek (Spectrum, Primo, Commodore és kis barátaik) több közük van a számológépekhez, mint a szobányi Ur-számítógépekhez: azokat a processzorokat és alkatrészeket eredetileg olyan beágyazott környezetekbe szánták, ezért is lehetett ennyivel radikálisan olcsóbban adni, mint amennyibe eddig kerültek az otthoni használatra megvásárolhatatlan vasak.

Talán — és ez most nagyon nyers hipotézis még — ennek a rokonságnak az öröksége az a rengeteg szörnyű billentyűzet, chicklet, sőt érintőlapos műanyaglap, ami korábban fel sem merült volna beviteli eszközként számítógéphez. Itt viszont ezek tulajdonképpen nagyranőtt számológépek, a számológépeknek pedig nem billentyűzete, hanem gombjai vannak. Ahogy ezek is inkább csak gombok.

Persze a döntés fő komponense még így is valószínűleg az ár volt, az egyik motivációs tényezőnek viszont ez így hihetőnek hangzik. De szedjetek szét.

(Meg kéne nézni alaposabban, melyik gyártónak volt először használható billentyűzete. Az elméletem akkor lenne szép kerek, ha kiderülne, hogy az IBM PC volt az, akinek a billentyűzetei a mai napig etalonnak számítanak.)