Ha lehalkítom a SkyNews-t, amin megin valami krikett megy, amiből semmit sem értek, nagyon egyedül maradok. Az idő rettenetes, most kezdett el nagyon esni, és nagyon dobol a párkányon, ami valahogy mégjobban lehangol. Reggel gyors kelés (telefon felhúzva 6.30-ra, de kelés csak hétkor, mert a telefon vagy nem csörög, vagy már anniyra megszoktam a hangját, hogy nem kelek fel rá, hanem álmomban lenyomom. Át kéne állítani vmi agresszívebbre, szokatlanabbra. Ma este kipróbálom), aztán reggeli és és tea(!) nélkül rohanás előadásra, hogy még időben elkérjem a to-n az indexemet és aláirassam a tesit (megvan az első aláírásom a zindexbe!, igaz,csak 0 kredites, de mégis). Az órák ilyenformán történő elosztogatásával egy csomó szabadidőm maradt, amiben gyakorlás címen az analízis felett agonizáltam. Meg beszélgettem. Hogy milyen röhejes az, hogy amikor felvettek, azt mondták, hogy ez lesz életem legszababb és legjobb időszaka. És hogy “ááá, az egyetemistáknak úgyis sok szabadidejük van…”. Hát nem (mondják nekem) És én helyeselek, mert csomórszor látok-hallok embereket, hogy “jaj,egész hétvégén statot tanultam”, meg “2-kor fekdütem le, mert addig spanyoloztam”, és ez meg is látszik az arcokon. A jobb szemem pl. hihetetlenül randa véreres, pedig én nem is tanulok sokat (“ne kérdezd hát hogy mér szeress/(...)/csak mert szemem szám véreres/amért májust az óvszeres/azért szeress”). És ez nem csak egy amolyan szűk stréberelitnél van, csak hogy köztársasági öszötndíjat kapjon, hanem úgy általában, mindenkinél, a puszta túlélésért. (na jó, lehet, hogy csak az első félév ilyen, de akkor tetszettek volna ezt is mondani…!)
Következő fejezet könyvtárban, már az álmosságtól fájó tagokkal: x-nek nem sikerült felvenni a stat zh-t a megfelelő időpontban, csak anal után, és így egyikre se lehet felkészülni. és ő különben sem tudott tanulni (ld. időhiány). És hogy középiskolában annyira meg lehetett szokni, hogy ott a jobbak közé tartozik az ember, és hogy itt meg ugye… Na meg hogy, mennyire furcsa volt, hogy gólyatáborban, igazából úgy tűnt, hogy mindenki milyen jól érzi magát, pedig nem is. És bevallottam, hogy én sem. És én megint helyeselek, majd hozzáteszem, hogy szerintem senki sem merte igazán bevallani, hogy esetleg a 4. napon már nem volt olyan jó, mert a “keep smiling” kategorikus imperativusza ellen senki sem mer menetelni.
Befejeztem a The Portable Postmodernist c. nagyszerű kis könyv olvasgatását. Kedvenc mondatom belőle: “On the personal level, one can get by with an ironic stance and a fascination with style, but a group of ironic, game-playing postmodernists isn’t the same thing as a community”. (p.69). (ezt tényleg szerentem, és nem azért írtam ide, hogy a fenti képhez a szürke még egy árnyalatát hozzátegyem).
Persze igazságtalanság lenne siránkozni, tegnap pl. 50 perc (rekordidő) alatt sikerült felvenni az vizsgákat (oda, ahova eredetileg is akartam). A Sparban pedig mostanában egy csomó kosár van, és nem kell most már az előtérben sorba állni. A biztonsági őr (na meg Mester utcai görögkajálda-tulaj) Mikulás-sapkában dolgozik. És még az eső is elállt. Tökjó...
azért írok én is kommentet, mert így fer télleg…
olyan ‘bloggers anonymous’ hangulata van így a dolognak, tapsoljuk meg gábort! (egyedül elkezdek vadul csapkodni, hisz a pár kör alakba összetolt széken csak ketten ülünk…
köszönöm a tapsot, nagyon jólesett…
Elgondolkodtató, hogy végül csak mi ketten kommunikálunk ezen az oldalon, viszont mi gyakran találkozunk és beszélünk. A dolognak pedig a lényege éppen az ellenkezője lenne, nem pedig az, hogy két anoním blogger összegyűlik a virtuális térben, és akkor írogat mindenfélét.
Mindenesetre ez is egy komment, úgyhogy mostmár kettő van.