The Bergengotian

Minél többet használok Macet (no jó, osx86-ot), annál inkább megnő az igényem a sima (simított) karakterek, igényes tipográfiai megoldások iránt (rendszerszintű ligatúrák, ahhh). Tegnap megkaptuk az inernet-zh-nk eredményeit egy (gyaníthatóan) Excelből exportált pdf-ben, végigböngészem a persze eléggé átláthatatlan táblázatot (framekre 8,5 pontot puskáztam össze kaptam a 10-ből…), és miután megtalálom az eredményemet, becsukom az ablakot, és mintha friss, édes levegőt lélegezne be a szemem (a mixed metaphor a day…), a simított rendszer- és nemrendszerfontok egy teljesen más felhasználói élményt adtak. Még sarkosabb az élmény a Neptunnal, amiről régebben is tudtam, hogy a felülete bármilyen esztétikai-használhatósági norma szerint elfogadhatatlan, de azért ordítóan nyilvánvalóvá mégis csak OS X alól vált.

Sajnálom, hogy nem lehettem ott az UV-k búcsuztatójánál, annyi közöm mégiscsak lett a típusváltáshoz, hogy hétfő reggel egy új 19-essel mentem egy darabon egyetemre, úgyhogy kvittek vagyunk. Egy ravasz kötöttpályás-tipográfus prodzsektet eszeltem ki, de még utánakeresgélek, hátha valaki már előttünk lelőtte a poént.

Most megyek kvantitatív-kvalitatív analízist készíteni reklámszociológiára: megszámolom, hogy a régi Apple-reklámokban hány és milyen ember szerepelt. Jó munka lesz, az biztos.