És most jön az, hogy saját magam és környezetem viselkedéséből szeretnék levezetni egy trendet és elmesélni, hogy mekkora forradalmi újításra van szükség a tévézésben, mindezt úgy, hogy közben pontosan tudom, hogy nem vagyok-vagyunk célközönség, és mint mindig, a szokatlanul nagy technoutopianizmusom miatt nem látom a fától az erdőt. De.
A tévézés nekem halott. Tévét csak akkor nézek, amikor otthon vagyok, olyankor is általában csak felbosszantom magam, hogy a UPC rengeteg kábelcsatornája közül egy nézhető sincs, meg hogy minek fizetni egyáltalán kábelért, ha a végén úgyis a két nagy kereskedelmi csatorna egymást majmolva párhuzamosan vetített romkomja közül választ a család. Elszoktam a push médiától.
Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem nézek tévésorozatokat. Sőt. Csak nem ott és nem úgy, ahogy a sorozatokat gyártó és értékesítő cégek elképzelik: vagy az amerikai vetítés másnapján, vagy darálva, amikor kedvet kapok gyorsan végignézni egy sorozatot. Természetesen mindezt reklámok nélkül, ingyenesen, a számítógépemen. Reklámok nélkül mert csak így kerül fel netre, ingyenesen, mert ha akarnék se tudnék fizetni érte, számítógépen, mert… nem létezik még az az eszköz, ami az én tévézési szokásaimhoz tudna alkalmazkodni.
Amikor azt mondják az erre szakosodott nagyvállalatok, hogy jön a digitális tévéadás, sőt, még mindig a kilencvenes évek buzzwordjét használva időnként az interaktív televíziózás, egyáltalán nem arról van szó, hogy rájöttek a problémára (hogy engem és — időnként szeretném hinni — a generációmat elveszítették már és valahogy vissza kéne hamar szerezni, mielőtt csak mi maradunk), inkább csak nagyobb felbontással, mégtöbb hangcsatornával és csillogó menüvel próbálják foltozni ugyanazt a rendszert és ugyanazt a tizenhárom csatornányi szart. A minőség amúgy se killer feature a generációnkban, gondoljunk a tizenpárévesek zenehallgatási szokásaira (kihangosítva mobilról!). Nem felvenni akarom a műsorokat és kattogni a csatornák között, hanem csak azt nézni, ami engem érdekel, függetlenül a gyártótól és a csatornától.
A teljesen hippi nevű Participatory Media Foundation korábban Democracy, mostanra már a sokkal lenyelhetőbb Miro nevű appja majdnem az a megoldás amit én keresek. Egészen más irányból fut neki, olyanból ami engem annyira nem vonz: a céljuk, hogy a grassroots ésvagy barkács lelkes videók eljuthassanak a közönségükhöz. Gondoljunk a rengeteg videóblogra, a TED-re (Mindentudás nagyban), a MAKE hétvégi projektjeire, vagy a kettőpontnullás buborékot jól összefoglaló műsorra, a Diggnationre: két geek, fejenként egy laptop és egy korsó sör, egy kanapé, egy kamera, egy óra. Dögunalom, de érdekes próbálkozás és meglepően sok embert leültet hétről hétre.
A Miro egy integrált letöltő- és videónéző program. RSS-ben szedi a friss részeket, nekem a Daily Show és a Colbert Report van bedrótozva, időnként lehúzok egy friss részt. De ez egyelőre még csak egy háromnegyed megoldás. Még meg kéne oldani, hogy ne legyen ilyen lassú a gépemen, és legyen belőle egy Doboz. Ami elvan a sarokban, tölti a filmeket, majd valami nagyobb kijelzőn mutatja. Lehet felőlem TV is.
Ha egy meg nem nevezendő vezető magyar szolgáltatás tévénézős kiegészítőjének fejlesztői, de inkább a projekt vezetői olvassák ezt a bejegyzést, gyors összefoglaló: a Miro-ból fejlesszetek valamit, ne webes-flashvideós-szósalnetvörkös-barátokközteset.
Alapvetően nem szeretem a külföldi szokások erőszakos meghonosítását, még úgy se, hogy nagyon szívem csücske az angolszász kultúra, de most a Jack-o’-Lanternnel kivételt tettem: a hosszú hétvégén mékeltem egyet. Délutános projekt, jó móka volt. Olyan egyszerű megcsinálni, hogy még én is, a két bal kezemmel, egészen vállalhatót tudtam kifaragni. Így:
Hozzáadott érték