Van egy pár technológiai trend, amit nem értek:

1. A netbook egy annyira más eszköz, hogy újra kell gondolni az operációs rendszert, más felületre van szükség. Az elmúlt pár év trendje az OLPC nyomában született viszonylag olcsó, cserébe viszonylag szerény képességű szubnoti, amire hamar ráragadt a netbook becenév. A kicsi kijelző és a még annál is kényelmetlenebb billentyűzet után sokan — felhasználók és a gyártók egyaránt — kezdtek el azon dolgozni, hogy ez az eszköz már nem egyszerűen egy lekicsinyített laptop, hanem egy teljesen új elektronikai eszköz, ami hordozhatósága és mindenféle drótnélküli hálózati eszközeivel egy egészen újszerű felhasználói felületet igényel. Szintén az OLPC-ötletén lelkesedve a Canonical (Ubuntu Netbook Remix) és az Intel (Moblin) kezdett el egy Linux-disztribúcióra építve egy olyan felületet faragni, ami bár elsőre csinos, valójában egy egészen nyers és még annál is csúnyább hack, ami ráadásul kényelmetlenebb, mint még akár egy sima Linuxos asztali környezet. Ezek után nem csoda, hogy a legtöbb eladott netbook Windows XP-vel kel el. És nem, ne is kezdjük az Androidos “smartbook”-okat emlegetni, egy kiforratlan okostelefon-rendszer laptopra erőszakolásának még a gondolata is fáj. Techbalázsék írtak róluk.
2. Napjaink modern és ezredfordulékony emberének csak a hűséges böngészőjére van szüksége a sikerhez. Levelezés? Gmail. Hírolvasás? Google Reader. Szövegszerkesztés, táblázatkezelés? Google Docs vagy Zoho. Képszerkesztés? Az egyszerűbb feladatokra még talán jobb megoldás webes eszközt vadászni, mintsem a Gimppel kínozni magad. Főleg kis, minőségi szoftverműhelyekkel kevésbé megáldott platformokon (értsd: bármi, ami nem Mac) jön elő a gondolat, hogy mennyivel jobb lenne az élet, ha sose kéne a böngészőből kimerészkedni. Aztán egyszercsak valami kicsivel bonyolultabb appra van szükséged, bestrandlabdázik a böngésződ, felpörög a ventillátor, a következetlen kezelőfelületek miatt kitéped a hajad, majd rájössz: hát ezt lehetne desktopon is csinálni, s akkor több időd lenne a világbékére. A böngésző maradjon meg böngészésre, köszi.
3. A Felhőnek köszönhetően ugyanazt az ‘operációs rendszert’ használhatom mindenhonnan: a saját desktopomat bármelyik gépről tudom használni egy webes operációs rendszeren keresztül. Ez tulajdonképpen az előzőnek, plusz a régi Starfire-jövőnek egy furcsa keresztezése: a böngészőből építsünk fel egy teljes desktop környezetet, háttérképestül-startmenüstül-számológépestül, ezzel egyesítve a deskop és a böngésző összes lehetséges hátrányát. Techdemónak menő, de nem láttam még embert, aki kettőnél többször lépett volna be saját felhőoperációsrendszerébe. (Abba már ne is menjünk bele, hogy mit is nevezünk operációs rendszernek, ugye.)

Ezek után megláttam ezt a screenshotot. Mintha ezer hang sikoltott volna egyszerre:

(Az Ubuntu Netbook Remixre épülő Jolicloudon belül egy teljeskijelzős böngészőablakban az eyeOS “webes operációs rendszer” fut. Igen, az ott egy böngészőablak a böngészőablakon belül, ablakkezelő az ablakkezelőn belül, rekurzió lásd rekurzió, dolgok fölösleges túlbonyolítása lásd fent. Igen, nagyon fájdalmas. Legyen ez egy példa, brátim, ezt kapjuk, ha magukra hagyjuk a Techcrunchot meg a többi divatgeekgyereket.)

Az elmúlt évek legeslegjobb sorozata a tavaly nyáron vetített Middleman volt. Minden volt benne, ami ahhoz kellett, hogy szívembe zárjam a műsort: remek karakterek, millió utalás és intertextualitás, a trashpopkultúra összes kincse, végtelen humor és stílus. Nagyjából az első fél percben megvett kilóra, s hogy milyen jó sorozat, az abból is látszik, hogy még az első évad befejezte előtt lelőtte a stúdiója. Most egy évvel később kiadják DVD-n, és úgy általában reménykednek a történet Firefly-os, Family Guy-os folytatásában, hogy majd a lelkes rajongókon keresztül többen megismerik a műsort. Szóval, most itt állok előttetek és ajánlom, tiszta szívből, mint őszinte fanboj a Middlemant, nézzétek. Ha én nem győztelek meg, az io9 egészen hosszú cikksorozatban lelkendezett róla (például itt, hogy miért nem nézitek még)

(Már fenn van kedvenc torrentoldalaitokon, you know the drill…)

Illetve azoknak, akiknem már ajánlottam, itt van még egy kis plusz. Múlt héten volt San Diegoban a Comic-Con (jövőre, meglássátok, kimegyünk!), ahol felolvasták a soha-le-nem-forgatott tizenharmadik részt, az első évad végső befejezését. A részt nemsokára amúgy képregényben is kiadják, bár egészen csúnya rajzzal: a klasszikus Middleman-képregény stílus sokkal jobb volt. A felolvasásról természetesen fenn van YouTube-on a felvétel, amennyire rossz a hangminőség, annyira jók a szövegek. Rajongjatok ti is.

Három előadást szeretnék ajánlani a nyári dögléshez, amik gyönyörűen bemutatják, miért szeretem ezt a szubkultúrát. Nagyjából már körbeszpemmeltem a kontaktlistámat ezekkel, de legyen meg egy helyen mindenkinek.

• Postal Hacking Van egy hatalmas, iszonyat bonyolult, viszont iszonyat jól szervezett rendszer, ami meglepően hibatűrő. Nem csak bélyeggyűjtésre jó a posta, egészen vicces dolgokat is lehet játszani vele. Tudtad például, hogy az amerikai postának elég a kibővített irányítószám a levél kiszállításához? Vagy hogy CAPTCHA-ban megadott címre is odaér a levél? Vagy hogy mitől érvényes a bélyeg? (Az UV lámpa alatt látható festéktől). Igazán kedvet kaptam tőle, hogy eljátszak itthon is ilyenekkel, de biztos vagyok benne, hogy a harmadik-negyedik ilyen után morcos lenne a postásbácsink.
• No-Tech Hacking Nem kell sötétben egy kapucni mögül a fekete kijelzőn borostyánszínben világító, gyorsan tovaúszó betűket fürkészni, sokkal egyszerűbben is gyűjthetsz információt és főleg játszhatsz ki biztonsági rendszereket. Társadalommérnökség ésvagy simán egy kicsi odafigyelés a minket körülvevő világra. Ebből az előadásból megtanulhatjuk többek között a legfontosabb mondatot: “Nem tudom”.
• Toying With Barcodes Egy olyan korban, amikor egyre többen gondolják jó ötletnek a QR-kódot és az egyéb vonalkódokat az egyszerű id-azonosításon túli feladatokra, kell időnként valaki aki azért csendben megjegyzi, mennyire szépen visszacsaphat a vonalkód használata. Nyomtassunk magunknak árcédulákat, üvegvisszaváltó cetliket és felszállókártyát

IT kategóriában ötödik helyezett lett a kicsi pet projektem, a Cyberculture.hu, ami azért tök jó, még azt is figyelembe véve, hogy abszolút nem ájti a téma.

Na erre kíváncsi vagyok, hogy fog működni filmben.

Gordon E. Moore óta tudjuk azt a különleges sajátosságát a számítógépeknek, hogy a múlt csúcsgépe a jövő legalja-kategóriás olcsó vasa. Ennek fényében különösen vicces az a közös tévhit, amit amióta az eszemet tudom, mindenki gondolkodás nélkül elhisz: komoly feladatra profi, high-end gépet kell venni, az olcsó cuccokkal meg se próbálj videót vágni vagy képeket szerkeszteni. Ebbe a mintába természetesen bármi behelyettesíthető, lehet szó az aktuális Celeronról, vagy integrált videókártyáról, neadj’ a legolcsóbb MacBookról, a sztori változatlan. Szegény kicsi gép nem alkalmas a komolyabb igénybevételre, nem való arra.

Pedig. Nézzünk csak meg egy mondjuk öt (bátrabbaknak: tíz) évvel ezelőtti brosúrát, reklámot, esetleg hardvertesztet egy akkori erős vasról. Aztán nézzük meg a hardverét. Emlékszem, a négyszáz megahertzes volt az első iMac, amin lehetett DV videót vágni, FireWire csatlakozóstul-mindenestül. Persze a profik egy PowerMac G4-et vettek akkor már, ami tán volt 633 MHz is, ezzel már minden igényt kielégített az eszköz. Nézzétek meg a korabeli hirdetéseket, hogy milyen komoly teljesítményre képes Photoshopban a PowerBookom. A mostani legolcsóbb gépek teljesítménye is lényegesen nagyobb ennél, a megoldandó probléma viszont nem nőtt ezzel arányosan. Oké, HD videó meg pofátlanul nagy felbontású képek, meg közben egy csomó kényelmi funkció már teljesen magától értetődővé vált, de a lényeg változatlan. Túljutottunk azon a ponton, hogy a nagybetűs Felhasználónak kicsit is számítson a gép teljesítménye, még ha nem is csak szövegszerkeszteni meg pasziánszozni akar, hanem valami komolyabbat.

Kivéve ha hardkór játékos, de róluk nem beszélünk.