Monthly Archive for December, 2009

Gépmagyar

Szoftvert fordítani angolról magyarra szívás. Nem csak mert az eredeti kódolóknak egy utolsó utáni szempont a lokalizálhatóságra figyelés, nem csak mert angolul legtöbbször nem látszik az igéken a szám-személy, gondolkodás nélkül lehet megigézni főneveket, bele se kell gondolni, hogy tegeződünk vagy magázódunk a felhasználóval, a toldalékok (és azok hangrendje) se kavarnak be, ahogy az a/az névelőpárral sincs gond. Az egészre még persze rájön az, ha magyarul nincs értelme a programban használt metaforának, de a legnagyobb gond mégsem ez, hanem az a konvenció, ami a probléma gyökeres kezelése helyett alakult ki.

Ez leginkább arra hasonlít, mint amikor a kamaszodó gyerek már nem csókolomozhatja le a bácsikat, de magázódni még furcsa, le meg mégse tegezheti, ezért lesütött szemmel, hadarva-motyogva, általános alanyokkal és többesszámokkal és főnevesített igékkel próbál minél kevésbé kényelmetlen szituációba keveredni, de már késő.

Lett volna e mellett egy másik alternatíva annó, az a stílus, ahogy a Macintosht fordították. Itt az angol eredeti szándékát vették alapul, a felhasználó tegezte és utasította a gépét, az pedig első személyben válaszolt, ha a névelős gebaszt nem is oldották meg, de legalább stílusos workaroundot találtak: a’-t írtak, mint a 12 pontban, egészen elegáns megoldás…. lett volna. Ha nem esnek át a ló túloldalára, és nem fordítanak bele olyanokat, hogy a buborék segítő azt írja az inaktív ablakra, hogy Ez az ablak alszik. A felébresztéséhez bökjön rá. De még az ilyen ööö ‘eredeti’ megoldásokkal is lényegesen jobban jártunk volna1 , ha a Microsoft piaci dominanciájával együtt a szerencsétlenkamasz-fordítása nem vált volna a megszokottá/elvárttá.

Mielőtt beütött a vizsgaidőszak, egy Firefox-bővítményt kezdtünk el lokalizálni, ahol a hangsúly teljesen a nyelvszerű ember-gép kommunikáción van, ennek megfelelően külön frusztráló a szituáció. Szerintem ideje újragondolni a gépmagyart, itt a szardella évszázadában.

1 Grétsyék maguk alá szolmizálnának attól, hogy lenne csomó magyar neologizált zsargonunk a számítástechnikában, stb

2010

2009 mottója, illetve sokkal inkább tanulsága az lett, hogy az élet egy webcomic: olyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, annyira bugyuták az események és annyira kétdimenziós és kartonból kivágottak a karakterek, mintha egy nagyranőtt, de valami egészen infantilis szinten megmaradt gémer írta volna az egészet, saját mély meglátásait és az X-box és a kanapé között felhalmozott élettapasztalait belecsepegtetve a sztoriba (arról meg ne is beszéljünk, ki illusztrálta). Év vége van, mindenki írja az összefoglaló bejegyzéseit, kicsit levágva a kanyart már most az új év mottójára szeretnék egy javaslatot tenni.

2010-ben legyen az élet egy egyszerű, de jó szándékú Hollywood-i film, messziről látható fordulatokkal, fejlődés-montázzsal, happy enddel és mellényzsebben hazavihető tanulsággal. (minusz mondjuk a robbanások) Leszek a Campbell-i hős, rendben?

Video games ruined my life

A videójátékok rontották el az életem, áll a pólómon, és nem csak azért, mert szerintem tök frappáns poén, tényleg úgy érzem, hogy ez a helyzet. Mi mással lehetne magyarázni az állandó rettegésem a fénymásolótól, a mosógéptől, illetve általánosabban: minden olyan helyzettől, amiben visszafordíthatatlanul kéne valamin változtatnom? A játékokban, amiken felnőttem, mindig ott volt az újrakezdés lehetősége, a jobbaknál a gyakori mentéspontoknak meg a quicksave/quickloadnak köszönhetően mindent vissza lehetett csinálni, ha nem vált be, illetve addig tudtam a döntéseimet és a reakcióimat csiszolni, amíg el nem értem a kívánt hatást (nem is Groundhog Day az élet, de az egy másik mese már.)

Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy a játékokon kívüli világ nem ilyen szabályok szerint megy: ha egyszer elrontasz valamit, már nem tudod visszacsinálni, ha megbánod egy döntésedet, már bánhatod, de ami a legrosszabb, hogy ha nem élsz egy lehetőséggel, akkor az is eltűnik (quick time event az élet, ha valami).

…thank god I have two extra lives

Ebbe is bele lehet magyarázni, hogy több, mint egyszerű csattanó, bár itt azért recseg-ropog már a gondolatmenet, lévén a póló valószínűleg a klasszikus arcade-jellegű játékokra utalva adja meg háromban a játékos életei számát. Amikor az ugráló emberkénk (az egyszerűség kedvéért MarGianának) elhibázza az ugrását vagy felfalja egy szörny, nem azonnal ér véget a játékos köre, ha van még tartalék élete, az adott pályát elölről kezdheti. Minden marad változatlan (sőt, a begyűjtött pontjait újra megkaphatja) és kap még egy esélyt. Sőt, a játék során, ha ügyes, további életeket (nekifutásokat) gyűjthet össze.

(Ahogy egyre inkább háttérbe szorultak az arcade játékok, úgy kezdte el felváltani az élet-rendszert a mentéspont-rendszer, egyébként, szóval lehet itt egyfajta gamer generation gapről is szó, (bár a rite of passage-ban még mindig benne van a platformerek játszása, szóval mindenkinek megvan az az élmény.))

Lényeg, hogy végülis a játékon kívül se ér véget azonnal a játék, ha elhibázod az ugrást — na jó, ha elhibázod az ugrást, akkor tényleg azonnal véget ér a játék, de ez egy olyan edge case, hogy nem is terjesztem ki rá a hasonlatot. A begyűjtött pontok is megmaradnak, éppen csak a pályát nem nullázzák. A pályakészítők ügyeltek arra, hogy bármilyen kitartóan dolgozol, ne tudj olyan helyre jutni, ahonnan nem lehet megoldani a pályát.

Szóval ha van még két életem, értsük ezt bárhogy is, akkor talán ezt a maradék kettőt nem arra kéne használjam, hogy az elrontott-elveszett-elpazarolt-elhasznált-elfelejtett egyet próbáljam visszaszerezni. Ha a hátralevő coinokat és powerupokat begyűjtöm és értelmesen szintezem a karakterem, a végén még visszakaphatom. (Vagy ha kékbuborékos korsóból iszom, eggyel növekszik is az életeim száma. És ezzel teljesen önkényesen belekavartunk még egy, az élet-rendszert egészen másként kezelő játékot is.)

(Amúgy persze Passage az élet)

Avatar: a 3d csak gimmick

Tartottam is ettől, lóbáltam is A Világvége Közeleg! feliratú táblákat, mégis annyian mondták, hogy ez tényleg a következő lépés a szeletelt kenyerek sorában, hogy muszáj volt saját szemeimmel látni. A következő konfigurációban néztem meg: [+eredeti hang, +3d, -IMAX].

Egész aranyos kis film volt, de közel nem adott annyit hozzá a háromdézés, mint amennyit elvett: az amúgy is koszos-karcos műanyaglencse nem igazán volt kompatibilis a szemüvegemmel, sajátszemüveg nélkül meg mocsokhomályos volt minden. Igazán el kéne választanunk a bejegyzés hátralevő részére, hogy homályos, életlen és fókuszon kívül eső. Mert volt bőven mindből: védőszemüveg nélkül életlen, védőszemüvegben homályos, illetve a film nagy részén csomó minden kívül esett a fókuszon: a 3d-sség ugyanis külön bünteti, ha véletlen nem oda mozog a szemed, ahova azt a rendezői szándék egy gondos mozdulattal lökte, ami gyakran előfordul, főleg a 3d-sség miatt, ahol a szem be akarja járni a létrehozott teret. Plusz, időnként, amikor teljesen természetesnek tűnik a térhatás, figyelemfelkeltő eszközként hirtelen belóbálnak a kamera elé valami apró és gyorsan mozgó tárgyat, pisztolyt esetleg leveleket, hogy egyáltalán ne tudd követni, mi is megy a képernyőn.

Röviden: nem növeli az immerziót, sőt ha valamit csinál vele, akkor csökkenti. Nézd nyugodtan “hagyományos” moziban, vagy várd meg a DVD-t. Bármennyire is így próbálják beállítani, nem olyan azon nézni, mint egy jó kis firstperson játék helyett a YouTube-ra feltöltött végigjátszást nézni meg.

Pont ezért kéne

Ez most annyira gyönyörű, hogy nem lehet kihagyni:

“Elbukott az SZDSZ és az MDF törvénymódosítása, amely 200 főben határozta volna meg az országgyűlési képviselők számát. A parlament 199 igen, 2 nem és 148 tartózkodás mellett utasította el az indítványt. “

(link)

Harry Potter és a börtön, amit magának épített

A HP-könyveket olvasva a legtöbben azt szeretnék, ha bárcsak ők is varázslók és boszorkányok lehetnének, pedig ha kicsit mélyebbre ásunk, hamar kiderül, hogy a varázslók világa közel se olyan varázslatos, mint ahogy be van állítva.

Akik tíz évesen (sorozási) levelet kapnak a Hogwartsba, onnan kezdve egy olyan életpályára kerülnek, amiről piszoknehéz lekerülni (ha jól emlékszem, nem is volt ilyen példa): miután bekerültél, teljesen izolálva vagy a mugli világtól. Az iskola egyáltalán nem készít fel a varázslaton kívüli életre, nem tanít se irodalmat se matematikát, se természettudományt, se nyelveket, se… semmit igazán. Szegény diákok megmaradnak egy alsós-szinten.

Miután végeznek, csak a varázslóvilágban tudnak elhelyezkedni, ami gyakorlatilag két lehetőség valamelyikét jelenti: vagy a kéttucat bolt (Diagon Alley, Dragon Alley, Hogsmeade boltjai, stb) egyikében dolgoznak, vagy a Minisztériumban kapnak egy cushy melót, ahol ki tudják húzni nyugdíjig. A minisztérium úgy tűnik, az egész brit varázslóvilágot igazgatja, helyet kap benne egy csomó olyan alosztály, ami nagyjából modellezni látszik a mugli kormányt. De az érdekes sokkal inkább az, ahogy a Minisztérium a Kormányhoz kapcsolódik, vagy éppen nem: erről csak pár mondatot tudunk meg, az aktuális miniszterelnököt mindig beavatják a titokba, de mintha még a költségvetése is külön lenne.

Mintha az egész világ úgy lenne felépítve, hogy minél korábban és minél hatékonyabban kiganézzák a mugli társadalomból a potenciálisan veszélyes varázsló-hajlamú egyéneket, a muglik védelmében. A jelek szerint a szétválasztás évszázadokkal korábban volt, ez nem csak abból látszik, hogy az aktuális kormányokat külön kell beavatni a titokba, hanem talán a tíz éves korban történő elkülönítés is ezt sugallja: négy-öt osztály elvégzése elégségesnek számíthatott a korban.. A varázsló-probléma a jelek szerint nem túlságosan elterjedt: egy skóciai iskola az Egyesült Királyságnak a jelek szerint elegendő, más országokban, ahol a jelek szerint hasonlóan jártak el, is egy-egy iskoláról tudunk. Voldemorttól eltekintve egészen jól is működik ez a megoldás, különben nem sokszor dugták ki az orrukat a Valóságba a varázslók, s végül Tudodkit is legyőzték, nem? Win-win.

…vagy csak túl sok Overthinkingit.com-ot olvasok mostanában?