Vagy nagyon egyfélén éljük meg a dolgokat Doctorow-val, vagy nagyon fogékonyak vagyunk a zeitgeistra, vagy simán csak saját hangulatomat sikerült nagyon belemagyaráznom a pirosköpenyes író ősszel megjelent regényébe, a Makersbe. Valahogy ez a tanulság jött ki a könyvből a történet végére:

A világ szétrohadt körülöttünk, de ha elfutni előle nem is tudunk, talán még legózhatunk meg bütykölhetünk vicces dolgokat, mielőtt ránkomlik az egész. Mert ránk fog, csúnyán, ez nem is kérdés. Plusz, az emberi kapcsolatok bonyolultak. Még a legszorosabb barátiak is, hát még ha nőkről van szó, de emiatt annyit nem kell aggódni, az emberek nem tudnak annyira megváltozni, hogy ne lehessen megmenteni.

A világ szétrohadt körülöttünk

A történet ott kezdődik, amikor már a Szilícium-völgyből is kifogyott a buborék. Elzúgtak információs forradalmai, a gazdaság romokban, az utolsó megacégek éppen látványosan omlanak össze és igazán a pizzaházhozszállítás se tart ott, ahol kéne. Egy fiatalos és dinamikus üzletember épp most jelenti be a Kodak és és a Duracell összeolvadását, amin keresztül új utat akar mutatni a gazdaságban, átcsoportosítással, masszív leépítésekkel és bütykölős skunkworks-csapatokkal.

Talán még legózhatunk, mielőtt ránkomlik

Itt kerülnek képbe hőseink, a két, sokáig teljesen felcserélhetően generikus tulajdonságokkal rendelkező webkomikfigura, akik mindenféle játékokból és technomütyürszemétből épített vicces kütyük készítésével kötik le magukat, melyeket aztán pofátlanul sok pénzért tudnak gyűjtőknek eladni. Ők lesznek az újjászülető Kodacell prototípusa és reklámarca, fiatalos és dinamikus csapatuk egy ügyes öltönyösemberrel dúsítva semmi pénzből semmi idő alatt agilisan innoválnak izgalmas, de nem feltétlenül hasznos kütyüket, amit már tömegtermelésben gyártanak innen.

Természetesen sikeresek és természetesen a pénzszagra mindenki rááll a hozzájuk hasonló bütykölésre-tinkerelésre, úgy tűnik egy pillanatra, hogy helyreáll a gazdaság, munkahelyet születnek, pörgés van meg optimizmus, ez talán mégis az a huszonegyedik század lesz, amit ígértek… Plusz, egy frissen beérő biotech-újítás segítségével még az elhízást is egy csapásra sikerült megoldani (a tinkererpáros egyik tagja magán ki is próbálja, innen kezdve már meg lehet a kettőt különböztetni egymástól).

Ránk fog, csúnyán, nem is kérdés

Ezzel zár az első része a könyvnek. Még Doctorow se hitte el, hogy működhetne az Egyesült Államok kibuizálása, a második rész kis kihagyással ott kezd, hogy kipukkant a lufi, minden olyan, vagy olyanabb, mint volt, hőseink pedig elbukott forradalmuk romjain nyalogatják sebeiket és nosztalgiáznak, milyen jó is volt, amíg tartott a tizenöt percük.

Végül ez a nosztalgia fogja megmenteni őket, meg a 3D-nyomtatók, amik a könyv jövőjében már nem csak nutelláskenyerek készítésére alkalmasak, hanem nagybetűs Mindent meg lehet velük oldani — ha nagyon erősen gondolkodnak a szereplők, még rekurzívan önmagát nyomtató készülékeket is tudnak csinálni. Érezhető, mennyire hisz ebben a techben Doctorow, egy-egy Bre Pettis előadást meghallgatva egy pillanatra megértem miért is; de ennél sokkal érdekesebb a könyvben megjelenő biotech, a fitten tartó testmódosítás: a felturbózott metabolizmus miatt naponta 10.000 kalóriára lesz szüksége a szervezetnek, ezért a kövér embernek nincs más lehetősége, mint lefogy — mellékhatásként Arnold-izmos lesz — majd, hogy ne haljon éhen, mostantól nem csak ehet, de ennie kell annál is többet, mint addig.

A kapcsolatok bonyolultak

Teljesen meglepődtem, hogy van jellemfejlődés a könyvben, főleg hogy — amint eddig nem említettem — hat-hét főbb szereplő van, plusz még legalább ennyi visszatérő arc. Barátok, ellenségek, üzleti partnerek, szerelmek, itscomplicated-ek, születő és haldokló kapcsolatok, ráadásul teljesen végigvezetve: a könyv végére, az utószóban a hőseink utolsó éveit láthatjuk, ezzel egyrészt megtörve a regény egységét, másrészt méginkább emberszerűvé téve a szereplőket. Nem is éltek mind boldogan örökké, nem lett minden párnak egy helyrajzi száma, ugyanúgy megöregedtek, mint ahogy én meg Cory meg fogunk.

Érdemes amúgy a könyv mellett-helyett elolvasni azt a kérdést, amivel Bruce Sterling éves évértékelő-beszédét nyitotta Doctorow, és amivel Sterling válaszolt. Remekül egészíti ki a kettő egymást szerintem, a könyvben még mintha próbálná magát győzködni, hogy van még remény a jövőben, de itt már csak a kérdőjelek látszanak a feje fölött.

Vigyázat, csúnyán el fogok szpojlani egy amúgy zseniális képregényt, amit mindenkinek érdemes elolvasnia, mindezt csak azért, hogy az utolsó nagy történeti ív végső pillanatát kiemelve saját magammal vonjak párhuzamot. Igazán aljas húzás ez mindenkivel szemben, aki a szpojlerre allergiás, de alapvetően ettől még nem vész el a Sandman varázsa.

A tíz évig futott Sandman képregénysorozat Dream (úgyis mint Álomisten, meg Morpheus, Lord Shaper, Homokember, meg ki tudja még mi) történeteit meséli el — életét, mondanám, de a testvéreivel, a hét D-betűs, isteneknél is régebbi és hatalmasabb perszonifikációval, az Endless-szel gyakorlatilag az idő kezdete óta léteznek, szóval csak történeteket, de olyanok, amikben feloldódik a popkultúra, a DC-univerzum, a mitológia, az irodalom, egy olyan főhőssel, aki úgy néz ki, mint az író, Neil Gaiman különösen vad hajjal, esetleg egy még nem felpuffadt Robert Smith. De elkalandoztam, és még mindig nem jutottam el odáig, hogyan fogom ácskapoccsal hozzáépíteni a saját sztorimhoz. (A tíz évig futó sztori, a végtelen számú, folyamatosan változó fontosságú karakterek, a többrétegű utalásháló és főleg az egy bekezdésben összefoglalhatatlanság mind hozzájárultak ahhoz, hogy még nem tudták megfilmesíteni a képregényt, annak ellenére, hogy az mind kritikai, mind piaci siker volt: a Supermannél is több példányt adtak el belőle¹) Ennél sokkal bővebben és mégis jobban összefoglalva ír a képregényről az Endless.hu, aminek az elnevezése természetesen nem a véletlen műve.

Az utolsó előtti kötetben odáig sodródott a fő történeti év, hogy az álomvilág ostrom alatt van, Dream pedig felkészült arra a büntetésre, amit a cselekedeteinek és a véletleneknek egy egészen különös összetétele hozott el: a halálára. A kötet utolsó füzetében újra találkozik nővérével, Death-szel, aki eljött érte, és itt hangzik el az a párbeszéd, ami miatt az egészet berángattam:

Amikor 2005-ben elkezdtem a szociológiát, nem ezt raktam a felvételi lapra első helynek. Igazán nem is a második, de ez leginkább csak lábjegyzet, mert amikor elkezdtem, sokáig hittem benne, hogy ez engem tulajdonképpen érdekel, csak foglalkoznom kell vele. Aztán telt az idő, az elméletet még mindig eluntam, a gyakorlatot még mindig érdektelennek éreztem, s közben minden mást csináltam, egyre inkább grájndolásnak éreztem a dolgot.

Tavaly elkezdtem az angolszakot is az ELTÉn. Nem vagyok benne minden diákok legjobbika, de ott egészen jól érzem magam a bőrömben, sokat olvashatok általában jó irodalmat, a kultúrát elemezni ilyen szinten sokkal érdekesebb, s ha a hangtanból nem is vagyok valami jó, a mondattant imádom.

Idén mindkét szakot párhuzamosan csináltam, év közben nem is volt belőle nagyobb gond, lévén a legtöbb szocos kurzus vizsgakurzus, ennyire sikerült lemaradnom az áramtól (csoptársaim idén végeznek). Eljött viszont a vizsgaidőszak, s ahogy belenéztem a vizsganaptár mélyébe, be kellett lássam:

1. Hermione kütyüje nélkül soha az életben nem tudnám ezt mind teljesíteni ennyi idő alatt
2. Szociológiát tanulni végtelen és egyre inkább céltalan, értelmetlen grájndolás.

Ezek után elhatároztam, hogy levonom a helyes következtetést, aminek helyességéről páran már évek óta győzködnek: ideje abbahagyni a szociológiát.

Igazán Max Weber győzött meg, amikor ezt írta a Tudomány és hivatásban:

E furcsa, minden kívülálló által megmosolygott mámor nélkül, e szenvedély nélkül – “évezredeknek kellett eltelniük, amíg megszülettél, és újabb évezredek várnak némán”, ti. arra, hogy sikerüljön neked a szöveg helyes olvasata – az ember nem tudományra hivatott, és jobb, ha valami mást csinál. Mert az embernek mint embernek semmit sem ér az, amit nem képes szenvedéllyel végezni.

Menekülés? Kicsit. Sose fejezek be semmit? Értem mire gondolsz, de most szerintem ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Hagyok kárbaveszni háromplusz évet? Nem. Sokat tanultam a szakon és a szakból, formálta a személyiségemet és a gondolkodásomat, úgy érzem mindent kisajtoltam ebből, amit érdemes volt. Talán végig tudnám magam küzdeni talán a rendszeren, viszont sose tudnék ezzel az a fajta szakember lenni, amit Weber is meg én is elvárnánk magamtól. Enélkül pedig ez mindenki pénzének, idejének és bizalmának a pazarlása.

Szóval viszlát, kösz a halakat. És ezzel végre elkezdhetem feloldani az egyik csúnya bogot az életemből.

¹ Citation needed, nem találok most kapásból forrást hozzá. Asszem valami tanulmányban olvastam. Vagy a wikipédián, mindkét esetben igaz kell tehát legyen.