Ezt még péntek délelőtt írtam, csak valamiért kéreti magát a wordpressem… Most mindenesetre úgy tűnik már megy.

A D épület nagyelőadója előtti lépcsőfordulóban sorakoztunk, mint ahogy vizsgák előtt szoktunk. Kenyérre lehetett kenni a feszültséget, végignézve a csoptársakon nem csak nekem jutott eszembe, hogy talán át kéne még egyszer nézni a jegyzeteinket. Pedig tudtuk mind az anyagot: a cselekményt, az apró részleteket; ha nagyon megerőltetjük magunkat, még párbeszédeket is tudunk idézni.

Aztán lassan elkezdenek minket beengedni, libasorban elfoglaljuk a helyeket, kihagyva sorokat és oszlopokat a tansegek utasításainak megfelelően. Elől egy lepedőbe tekert Horatio ül, aki felügyel a diákokra, amíg megérkezik Kállay tanár úr a bejelentésével, hogy nemrég meghalt testvére feleségét és királyságát hivatalosan is megörökölte.

Amióta körbeküldték az ETR-es kurzuslistákon a hírét, azóta vártam a Septimus társulat Hamlet előadását, és tulajdonképpen nem csalódtam: amennire amatőrök, annyira lelkesítő volt az előadás. Azon túl is, hogy Hamlet szerepébe bele van írva, hogy azt lehet rosszul is játszani, meg tudtam bocsátani a besenyőantibácsis Poloniust, az érzelemmentes Opheliát, a kelleténél sokkal jobban don’t-stand-so-close-to-me Gertrúdot, meg a kezükben életükben ásót nem fogó sírásókat is. És nem csak azért, mert a halott király, Nádasdy búgó RP-je mondta, hogy /ˈmɜːdə məʊst ˈfaʊl/[1]. Olyan bájosra sikerült az egész, a szokásosnál (a kelleténél?) kicsit viccesebbre, végig csorgott belőle a stílus. Plusz, a párbaj a végén minden gúnyolódás nélkül és őszintén jobb volt, mint amit a Royal Shakespeare Company össze tudott hozni a Tennant-Hamletban.

Közben feltöltöttek egy előzetes-izét. A műsor sokkal jobb, élőben van ritmusa a dolognak, de legalább látjátok az arcokat:

Lesz még amúgy 20-án és 22-én, 17:00-kor, ötszáz pénzért. Nézzétek meg, jó móka.

¹ Tuti elírtam valamit, és ezért a volt dán király szelleme sokáig fog kísérteni.