Archive for the 'Gazsi Sztadi Szosziolodzsi' Category

Per aspera ad Aaltra

Él valahol a nagy francia vidéken két kispolgár (kisparaszt) egymás szomszédságába és örökös haragban. Egy nap összeverekdnek, de végül is földűves szomszéd traktora („Aaltra, Finland”) lesz az erősebb. Kerekesszékbe kényszerülnek, és bár majdnem feladják: a traktoros rájön, hogy az Aaltra-gyár nem járt elég gondosan a Security feliratú gomb felhelyzésénél, úgyhogy elindulnak (mind a ketten) Finnországba kártérítést kérni az üzemtől. Körülbelül ennyi az, amit a film megnézése előtt tudhatunk (a mi esetünkben a mozi nagyon kedvesen levetítette az előzetest is, közvetlenül a film előtt, ami a „hamarosan a mozikban” szlogennek kölcsönzött egy nem szándékolt többletjelentést), és tulajdonképpen ennyi elég is. A többi nehezen elmondható, mert úgysem a sztori íve számít (ami nem jelenti azt, hogy a vége felé nem ártott volna egy kicsit jobban kidolgozni a hajóutat és az Aaltra-gyár dolgozóinak karakterét), hanem a gegek, karakterek: a nagyotmondó motorcrossrajongó apa, az embóliás öregúr, az angol motorversenyző, a jószívű német család, és a két főszereplő (író-rendező), akik megmutatják, hogy számukra a kerekeszék nem jelenti (az amúgy nem túl pozitív) alapterészetük megváltozást, ugyanúgy gonoszkodnak, isznak, lopnak, száguldoznak (teljes életet élnek), mint addig.

Az élményt rontja, hogy a magyar felirat rettenetes: nem elég, hogy pl. a német szöveghez csak nyomokban van felirat és az angolban egy-két meglepő melléfordítás (half past twelve = 12.13), de még a karakterkészletet sem tudták eltalálni, és az „í” helyett „Í ” van. Továbbá az előbb említett kidolgozatlanság és göcsörtösség is picit jellemző a történet végére, de ezzel együtt is szerethető, emberi film. Nézd meg, amíg olcsó!

Újra itt a dotkom lufi…

Bizonyíték: A befektetők egyre elszálltabb és (innen nézve legalábbis) garantáltan csődbiztos elképzelésekre is lelkesen adnak pénzt.
Mint például a FON-nak. A FON igen nyomott áron ad el Linksys WIFI-router-eket, cserébe csak annyit kell tenni, hogy megosztjuk az internetkapcsolatunkat más fonerókkal (= FON felhasználókkal) és ú.n. Alienekkel (az olvasóra bízom, hogy fejben ’űrlénynek’ vagy ’idegennek’ fordítja-e). Sőt, lehetőséget ad arra is, hogy pénzhez jussunk az access point üzemeltetéséből: Bill módban (értsd Bill Gates, szemben a másik Linus (Torvalds) móddal) az idegenek hozzáférési napidíjának felét mi zsebelhetjük be (másfél euro/nap/fő).
A FON egy globális, közösségi alapú vezetéknélküli internet-hozzáférési hálózatot szeretne így kialakítani, de ez a cyberhippi elképzelés nem egy működő üzleti modell. Egyszerűen nem gazdaságos tizedáron eladni routereket, reménykedve abban, hogy később majd a felhasználók visszafizetik (ha egy nyílt forráskódú, GPL-licenszelt oprendszerbe pakolnak ellenőrzőprogramot, nem sokáig marad az benne). A másik oldalról nézve ez viszont egy kitűnő alkalom, hogy Fogd a router-t és fuss!
Én várok amíg kijön az új router, ami megengedi, hogy a család gépeit ne kelljen állandóan bejelentkeztetni vendég-accounttal minden egyes belépéskor. Addig is gyűjtöm az 5 eurót + nyolcat a csomagolási és postaköltségre.


Via Webisztán.

Kiküldött tudósítónk…

Villámlátogatásra hazánk fővárosába érkeztem tegnap, ahol (miután Kelenföldödn nem fogadott sem állami delegáció, sem üdvözlő tömeg) megtekintettem a kókadtan trendin megnyitott @(r)(c)-ot. Kicsit cseles volt a rendezvény elhelyezkedése: a Hősök tere felől csak a Borfalu műveltalkoholista-komplexuma látszott, mellette egy kis ösvényen (igen, lehet ösvény a Dózsa György út mellett is) lehettett megközelíteni. A plakátokat bizonyára sokféleképpen lehet (de nem biztos, hogy kell) kategorizálni, legjellemzőbbek, a teljesség igénye nélkül:


  • Volt a már meglévő branddel játszó, aminek külön alfaja az iPod-hirdetések (magyaros verzióban és sweatshopok elleni tiltakozásul), de volt Nestea-fröccs is (az iSokolos kép bal oldalán látható, a 2in1 a keceli szemelt rizling és a szóda arányára utal). Folytatva az antiglobalista vonalat egy nike-os („gyerekmunka, kizsákmányolás stb. Menő és kész”) Ezek általában viccesek, kreativak stb. voltak

  • Volt a közérdekű mindenféleség, amiben már nagyobb volt a szórás. Voltak szerintem kifejezetten ötlettelenek is, közepesen jók (NANE)

  • Voltak az elszállósabbak: a magyar irredetizmus/fasizmus/világforradalon útját mutató, „Középiskolai történelmi atlasz”-ba illő térkép („Francia-Spanyol Szövetség - A Magyar-Osztrák Monarchiához csatolva 19xx-ben”). Személyes kedvenc a metrófelújítás (höhöhö) előtti, rosszul megvilágított mozgólépcsőt és falimozaikot mutató, „Emlékszel?” feliratú. Vicces volt a „csak ki kell töltenünk a helyet” feliratot ismétlő, CMYK-ben elcsúszva nyomtatott feliratdzsungel.

  • A legmesszebb kerültek a bejárattól a valós brandeknek készült anyagok, amik általában eléggé haloványra sikerültek, közülök egyedül az a T-komos maradt meg (na nem a magas esztétikai minősége miatt), amelyiken bal oldalt emberke ül egy fotelben („van egy ilyen kényelmes, sárga kanapém…”), jobb oldalon meg másik emberke — kereksszékben. Felette: „Maradjon csak a székben!”, aztán meg hogy milyen jó az Adományvonal nevű szolgáltatás, hogy otthonról is lehet adakozni. Eléggé sértő egész életükben ülésre kényszerített embereket arra bíztatni, hogy maradjanak csak ülve, ráadásul még ezt ilyen sunyi company missionös dumákkal megtámogatni. Nyilván nem azt várjuk a Nagy Rózsaszíntől, hogy Jézusként tegyen csodát, és dobassa el a botot a bénával, node mégis így poénkodni a dolgon. (Kicsit arra emlékeztet a dolog, amikor Pelikán Józsefet néma fegyveresek először viszik el a nagy fekete autóval, aki — miután az egész úton hiába kezdeményezett társalgást — valahogy így fordul vissza az őrzőihez: „Aztán erről senkinek egy szót sem, fiúk!”.)

Ami baj, hogy amennyire én látom, az arcon felbukkanó kreativitás, ötletesség, újszerűseg szinte egyáltalán nem tör be (na jó, szivárog át) a mainstream marketingbe, még mindig lehet felsőkategóriás lakóparkot úgy hirdetni, hogy a marketinges által jó bőrnek vélt nőt montírozunk az építész látványtervei elé, tévében még mindig mennek a „megkérdeztük a háziasszonyokat”-kezdetű spotok és hogy valamelyik szupermegamarket minden augusztus elején (és akkor már késésben vannak) az olcsó iskolaszereket hirdető szórólapjaikon elsütni a suli-buli szópárost, kihasználva a kétségkívül meglévő egybecsengést.

Még egy fészkesfővárosi hír: laza egy évre lezárják a Móriczot, ha minden igaz, amit itt írnak, két villamos, méghozzá a csilivili Tátrákat futtató, BKV+-os 18-118-as Csóka utcánál fog fordulni, pont gyönyörűséges kollégiumom előtt, Szt. Gellért térig tehát sűrűn lesz villamos, onnan meg akár séta. 2007 őszétől meg elvileg úgyis máshova költözünk… szóval nagyon ki lett számítva ez!

Rétegműsör

(Ez azért lesz bravúros poszt, mert egy bejegyzésben érintek három kedves rétegtémánkat.)

  1. Ma délután mindenféle zavaros vásárlási szándékkal egy Photoplus-boltban ban jártam, ami — mint tudjuk — az Apple-termékek hivatolos viszonteladója(?). Ezt a bolt nemcsak a kirakat alsó sorában eldugott iPod Shuffle-lal igyekezett tudtunkra adni (mellette persze még volt költőinek szánt hanyag rendetlenséggel egy két iRiver-lejátszó is elszórva), hanem a fotócikk-prospektusok mellett, alatt, közben pár apple-ös szórólappal. Begyűjtöttem mindegyikből egyet-egyet, hadd gyönyörködhessek a legújabb extra-hipergyors kétmagú kütyük dizájnjában; erre megtudom, hogy ha 2005. december 31-ig vesezek új iBook G4-et vagy PowerBook G4-et (utóbbiról angol nyelvű brossúra is), akkor kapok ajándékba 100 perces Wiera HotSpot-kártyát. Hát nem tök jó? (tapasztalt maces olvasóknak ez talán nem újdonság, és rezignáltan legyintenek).
  2. Volt iPodos szórólap is — magyarul. Két megjegyzés:
    • Ne használjunk magyar szövegben em-dasht (kvartmínuszt: —- ), mert nem kell sehova se, elég az en-dash (félkvartmínusz: — ). Úgy meg különösen bénán néz ki, ha az em-dashes sorban mondjuk cask három szó van, a jel előtt meg után szóköz (ami talán angolban sem kell).

    • Ne használjunk kalapos „ő”-t (circumflex), mert ne.
  3. (akárhogy gondolkodom, nem tudok semi átkötést írni). Megtaláltam a neten a Magyar Államvasútak F.1 jelzési utasítását, vagyis a vasúton használatos összes tábla és lámpa szűkszavú magyarázatát. Most már nem csak érezni, de látni is fogom a MÁV legkedveltebb jelzését: a lassújelet

We’re not dead yet…

Nem, még ne adjanak el minket a mocskos hullaszállítónak [tényleg, a filmbéli kereskedőnek miért éri meg a tetemek felvásárlása? Na, csokiért? (már a válaszoló kap csokit, nem a hullaszállító)]. Alszunk (nagyokat), megyünk ide-oda, főzünk (Gazsi) és persze dolgozunk: hegesztünk, elvarratlan szálakat kötünk el, baltával írjtjuk az ellent, finomhangolunk, tanakodunk, hogy miért is csináljuk ezt az egészet („de jó, hogy ilyen lassú vagyok, mert lehet, hogy rossz irányba megyünk”) és nemsokára jövünk egy valami iszonyúan nagy update-tel. Vagy mégsem.

A WWDC és én

Ma zulu idő szerint 17:00-kor (19:00CET, 10:00PST) a san francisco-i Moscone Center-ben Steve kinyilatkozik, s nekem, mint hithű macesnek, a vallási előírásoknak megfelelően egész este mac-híroldalakat kell olvassak, IRC-s közvetítéseket kell kövessek, az Apple Store-t legalább percenként kell frissítsem, az ismerős sárga Ragacsot (oké, Post-It cetlit) várva.
Ha nagyon Steve-félő lennék, a rituáléhoz hozzátartozna, hogy a frissen bejelentett terméket azonnal megrendelem. Meg persze az, hogy ott csápolok az első sorban, hangosan felüvöltök az eladási statisztikák bemuatásakor, s imátkozok Steve-hez, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg az iPod-om beteg alaplapját.
Joy of Tech
(várható fejlemények: 10.5 Leopard nyálcsorgatás fejlesztőknek, Mac Pro bemutatása (G5 proci lecserélése valami divatosabbra, s ki tudja még mik…)

Just like the Mac

(A képek minőségéért előre is elnézést kérek: egy rosszul megvilágított asztalon D8-as videokamerával készültek)

Meglepődés

Történt, hogy a család egynegyede visszajött Kínából, és mivel ott olcsóak az elektronikus cikkek, hozott haza pár dolgot („ha másra nem jó, majd elpasszoljuk, legalább visszanyerünk valamit a rablóárfolyamon váltott honkongi dollárból!”): egy nyolcgigás Sony-pendrájvot, szép eredeti csomagolásban (kipróbáltam, működik), és egy nagyszerű kis fekete dobozt, dombornyomott betűk (Myriad), selymes borítás, elegáns fotók egy kétgigás fekete iPod nanóról. „Ez igen!” — csettintek elégedetten.

Nézegetem, forgatom a dobozt, élvezem a hűs tapintását, elegáns dizájnját, összehasonlítom a korábban Gazsi segítségével magánimport útján beszerzett Shuffle-el

Nosza, elkezdem kibontani: köszönt az ismerős felirat (bár nincs itt a zöld dobozról ismert, eléggé röhejes figyelmeztetés: „Kérjük, ne lopjon zenét!”)

Hopp, nézzük csak! A masina első látásra (főleg egy „szűz” szemnek, aki még nem látott élőben egy méternél közelebbről nanót) még csak megjárja, de a másodikra azért már feltűnik a sok fölösleges (ráadásul valamilyen AvantGarde-jellegű betűből szedett) felirat és az idomtalan alma. Erős gyanakvással tépem fel az amúgy teljesen korrekt dobozt a kiegészítők után kutatva: sehol a legendás fehér fülhallgató, szép szürke iTunesos cd … viszont… van ingyen hálózati töltő (igaz, kínai dugvillával).

Nem kétséges, sikerült — igaz, potom pénzért — egy tökéletes nano-utánzatot beszerezni.

Megrökönyödés

Vegyes érzelmekkel indítom el a lejátszót, ahol egy szörnyen ronda rendszer fogad (sosem értettem, hogy mi értelme van annak, ha alapvetően statikus dolgokat, pl. telefon, rádió, jobb híján úgy animálunk, hogy egy kicsit megforgatjuk a tengelye körül), aminek ráadásul kiismerhetetlen billentyűkezelési elvei(?) vannak (pl. miért nem lehet a |

A menürendszer annál is kiismerhetetlenebb, mivel a csomagban található „MP4 USER MANUAL” (majdnem Manuelt írtam, az se lenne furcsa) komoly nyelvi problémák elé állított. Kezdjük rögtön az első oldalon! (Minden idézet betűhív, mint a klasszikusoknál)

„Foreword
The playeris a MPEG/WMA/MPX audio frequency and video frequency decode and is a convenienty carry type MP3/MP4 completely support USB Mass Storage player, is the Update product of MP3, and also is a convenient carry type language learning computer player.”

(Ez a nyelvtanulós dolog még egyszer megjelenik az előszóban, némi — valószínűleg nem szándékolt — iróniával.)

A rendszertől való első elképedésem után érdekelni kezd, hasonlít-e anniyra az „MP PLAY”-em egy igazi nanóra, hogy fel lehessen tenni rá egy Linuxot. Megtudom, hogy

„Our company keep the right to modify the hardware ahd software which metioned in this manual at any time without beforehand anno unceNotift card”

Hátul a „1.8 TECHNICCSPFCS” használhatatatlan, a 6. oldal alján viszont megtudom, hogy

„The PLAYER surface consist of one 65OLED ,6pcs KEY and 1 pcs PORT. As follow picture:”

(kép természetesen nincs).

Megenyhülés

„1.2 IDENTITY
The PLAYER have following super function:”
(7. old)

Elkedvetlenedek az egésztől, egy ilyen bóvli semmire se jó, maximum háttértárnak, 2 Gb végül nem is olyan rossz… ekkor veszem észre a hátoldalán sebtiben odaragasztott enyhén hologramos matricán a „4G”-s feliratot, rákötöm gépre, és tényleg!

(később óvatosabb leszek, amikor azt olvasom, hogy előfordulhatnak hogy a gyártó(!) meghekkelte a rendszert, hogy többet mutasson, mint amennyi valójában, ill. hogy szép-szép dolog a 4 Gb, csak lehet, hogy régi verziójú chipsettel szerelték a nanómat, ami lefejlebb 2 Gb-ot támogat. Mint később kiderítem, az előbbi eset áll fenn, ami összhangban van az amúgy teljesen eredeti csomagolás állításával) Azért tanulságos megfigyelni az — amúgy rendszerinstalláláskor tökéltesen működő — sorozatszámot és a sok helyen (szándékosan?) elgépelt-elgravírozott feliratot.

Rájövök, hogy át tudom állítani a menü megjelenését a fent látott nagyon rondáról egy közepesen rongyrázó mobiltelefonmenü szintjére és nicsak, egy igazi iPodon nem létező funkció: az FM-rádió.

A menü átdizájnolási funkció mellett ráakadunk a firmware verziójára is, ami meglepően friss: 2006/07/16. Szóval van valaki (valami), aki (ami) rendszeres frissítésekkel látja el a kamuiPod-tulajdonosokat. Gazsival találtunk egy oldalt (ami néha működik, néha nem), ahol is büszke chiPod-tulajdonosok osztják meg egymással tapasztalataikat, legújabb garázs-segédprogramjaikat, amivel le lehet cserélni például a zenehallgatás közben a háttérben megjelenő giccses rózsaszín virágkelyhet, vagy akar egyenesen nano-like menürendszert lehet felrakni. Bár nem hangzik el egyetlen rossz szó sem az eredeti Apple-termékekkel kapcsolatban, érezhető, hogy ide büszke emberek járnak, akik szeretettel babusgatják klónozott (genetikusan módosított?) kütyüjüket, fejből tudják, hogy most éppen a THJ5.21.102rev2 firmware fut a gépükön, néha eldicsekszenek barátjaiknak kedvenc gadgetük (mondjuk) videólejátszási képességével, (ráadásul: „el sem hiszed, szinte ingyen volt!”), és mikor buszon előveszik, szemük sarkából igyekeznek elkapni az (szerintük nekik jogosan járó) elismerő-csodálkozó pillantásokat.

Látva a szoftveres vonal erősségét, itthon felteszem a bundled cd-ről (amin mintegy logóként egy szomorú, monoklis pandafej van, de nem olyan monoklis, mint a pandáké általában, hanem olyasmi, mint amikor behúznak neki egyet) a programokat, és számomra — igaz, rövidke tesztelés után — meglepően korrektnek tűnnek: van egy audió-konverter (mp3-ra), egy videó-konverter (amv-re), van egy firmware-frissító (innen tudom meg, hogy a készülék gyártója nem más, mint egy „Wilson Co Ltd” nevű firma, a készülék hivatalos neve/modellszáma pedig „s1 mp3 player”)

UPDATE: most hívott fel kollega a MediaMarktból, ahol nem kevés hasonló kategóriájú eszközt talált, valamint egy s1mp3.org nevű oldalt, ami mintegy a gagyi kínai mp3-lejátszók elsődleges portáljaként szolgál, sok-sok hasznos tanáccsal, letölthető nyalánkságokkal és egy — a felhasználók kemény coder rétege által írt — alternatív operációs rendszerrel. Nagyon gondolkozom rajta, hogy kipróbáljam, hátha még a mostaninál is többet ki tudna hozni a kis nanóból (most átolvastam az előző előtti bekezdést, ahol leszóltamt a garázs-tuningolókat… elég addiktív ez a gagyigép-buherálás)

Szóval megkaptam a belépőjegyem egy egzotikus szubkultúrába, ahol nem a méregdrága eredeti, hanem a költséghatékony, tuningolható másolat a sikk. Nyugati(?) szememnek talán kicsit furcsa lesz majd ez az új világ, amire az USER MANUAL a maga módján figyelmeztet is:
DO not use the player in very hot or cold or dusty or west environment (6. old)

A levegőben van az Internet

(Elképesztő. Miközben ezt a cikket próbálom írni, harmadszor száll el a böngésző, egyszer a Camino, kétszer a Safari, ugyanattól a Windows Media videókliptől. Tanulság: ne nyiss meg bejegyzés írása közben ugyanabban a böngészőben Yonderboi klipet a T-Online-ról, mert elúszik minden, amit írtál!)

Miközben akinek van egy csepp esze, Kapolcson fesztiválozik éppen, én itthon csücsülök. Az elmúlt pár nap alatt vezeték nélküli hálózat kialakításán bajlódtam az Internet-eléréssel rendelkező, a lakás egyik sarkában csücsülő PC és a másik végében levő két Airport-tal felfegyverzett Mac (Márton clamshell iBook-ja és az én minim) között, a kőleves-paradigma keretein belül. Mára sikerült a hálózatot nagyjából használhatóvá tenni, már csak pár bogot kell kisimítani. A történet egyik nagy tanulsága a már régről ismerős alapigazság, a Windows nem úgy, és nem akkor működik, amikor kéne. De ne rohanjunk ennyire előre…

Hálózatépítési rovatunk következik.

(v.ö. Budapest Wireless - Router Mac felhasználóknak) (Aminek a címét szerintem kötőjellel (így: Mac-felhasználóknak) kéne helyesen írni, de a rezidens grammar nazi majd belémköt, ha esetleg tévednék)

Step 1: Hardware

Bár az összes világok legjobbikában bizonyára routert vettünk volna, hiszen ez a legkényelmesebb megoldás, szűkös erőforrásaink miatt (csóró diákok lévén, én és Márton, a költségek felezésében egyeztünk meg) ezt a lehetőséget ki kellett zárnunk. Mac-es fejjel gondolkozva naívan úgy gondoltam, elég lesz egy egyszerű USB-s kütyü (dongle) a PC-be (vagy esetleg PCI-s, bár nem tudom, van-e egyáltalán üres slot), aztán egy ad-hoc hálóról (azaz router nélkül, a gépek egymás közt) osztjuk majd meg a netet szépen. Azért voltak kétségeim afelől, vajon az ad-hoc hálózat létrehozásának képessége valami spéci dolog, vagy a wifi-standard (IEEE 802.11,satöbbi) része, főleg miután rövid piacfeltérképezés után az Első Boltban Ahol Megnéztem egy pár USB-kütyü hátára rá volt írva, hogy „tud ad-hoc-ot is”.

Összesen két boltban néztem meg a kínálatot, az első a Media Markt volt, amiről tudva levő, hogy piszok drága és nem érdemes egy fillért sem ott elkölteni, egyszerűen arra jó, hogy viszonylag személytelenül tudom végigbogarászni, nagyjából miket lehet „manapság” megvásárolni. Mikor megláttam, hogy a legolcsóbb kütyü 8000 Ft, kicsit megijedtem, hogy az egész behálózási projekt sikertelenül fog zárulni. A másik helyen, a Mistral-ban viszont 4000 Ft-ért kínáltak viszont egy Surecom(R) márkájú kütyüt, amiről a méltán népszerű Surecom vállalat oldalán azt írták, hogy a készülék ad-hoc módra is képes. Végül Ր lett a mi Készülékünk: Surecom EP-9001-g, RALink chipsettel.

Gondolom ebből a bejegyzésből látszik, mennyire nem vagyok képben a modern kori számítástechnikában, főleg annak PC-s, rendszerbővítős, driverkeresős rétegében. Egyből nem is jutott eszembe egy számítógépes bolt neve se, a Mistral is csak később. Az utóbbi mondjuk 1 év alatt szinte kizárólag Mac-et használtam, a sötét oldallal nem sok kapcsolatot tartottam fenn. WiFi puristák bizonyára felszisszennének a bejegyzést olvasva, hogy hogy merek ilyen olcsó/bóvli USB kütyüt venni, de mint később meglátjuk, nem volt rossz vásár 4000 Ft-ért.

Step 2: DRIVER

De előbb még működésre kéne bírni, ami csak egy cseppet volt bonyolultabb, mint gondoltam. Ha nagyon szőrszálhasogató lennék, szólnom kéne a fogyasztóvédelemnek, ugyanis egy vékony ív angol telepítési útmutató volt csak a dobozában, magyar nem. De t.f.h. ez nem probléma, sokkal inkább az, hogy az angol telepítési útmutató, azon túl, hogy megmondja, hova kattintsak/kattinthatok, az egyes lépések jelentéséről nem ad felvilágosítást. Leírja, hogy választhatok „WiFi mode” és „performance mode” között, illetve „Windows Zero Configuration” és „RaLink Configuration” között, de hogy ezek mit is takarnak, hallgat. Mindegy, később végigpróbálom az összes lehetséges kombinációt. Feltelepít egy saját konfiguráló segédprogramot (bármelyik opciót válasszuk is), ami funkcióiban teljesen megfelel a Windows saját hálózatválasztó segédprogramjának (csak úgy néz ki, mintha Win3.1-ből maradt volna még meg), ami redundáns és csúnya megoldás, a két program bajszának összeakadását csak az akadályozza meg, hogy az egyik segédprogram inaktív, amíg a másiké az irányítás. De mindkettő fut, állandóan. Okos.
Egyáltalán nem ehhez vagyok hozzászokva, Mac-en azért nem akarják direkt kigáncsolni egymást a programok, nem szoktak párhuzamosan futni ugyanolyan feladattal ellátott alkalmazások. Olyan, mintha állandóan tódozni-foltozni kéne a Windows-t.
A bennem szunnyadó Mac-es felriad és gyorsan uninstallálom a CD-n kapott driver-t (főleg miután látom, hogy Add/Remove Programs-nál 90MB-os méretet mutat). Megnézem az Interneten, nincs-e egy egyszerű .inf fájl amivel mindenféle fölösleges tódozást elkerülve, a beépített hálózati segédprogramot tudnám használni.
Rátalálok a chipset készítőjének oldalára, ahonnan friss driver-t szedek le. Ugyanúgy néz ki, mint az előző (hiába, OEM – úgy néz ki, ehhez kell hozzászokjunk), de egy funkcióval gazdagabb: képes „Soft AP” üzemmódban menni. Nem teljesen ad-hoc, mert a Mac-eken bázisállomásként jelenik meg, mégis működik (nem úgy mint a Windows ZeroConfig, aminek a hálózati varázslóján 1. semmit nem tudtam beállítani – biztos innen a neve, 2. nem is fogták a jelét a Mac-ek).
Sőt, rövid keresés után rá kellett jönnöm, milyen jó vásár volt ez a kütyü: azon ritka kártyák egyike, ami képes Nintendo DS-re megosztani az internetet (mert bázisállomásként jelenik meg, nem ad-hoc hálóként).

Már ha működne.

Step 3: PLUG AND PRAY

Ugyanis a talált útmutatót akárhányszor is csinálom végig, a ’net csak azért se hajlandó megosztódni. Pedig az útmutató szerint tényleg egyszerű lenne: csak bepipálom az Internet Connection Sharing-et a DSL csatlakozásnál, megmondom hogy a Wireless Connection-t szeresse, és bumm, így lesz a Chocapic. De csak nem lesz Chocapic. Nem értem, miért nem megy a dolog, így áthívom Gábort, nézzük meg, esetleg az ő Windows-os laptopja kap netet és csak a Mac-eket nem szereti. De nem, úgy se megy. A gépek kapnak IP-t, de se külső, se belső (!) címeket nem tudnak még pingelni sem. Furcsa mód viszont látják egymást hálózatban, sőt iTunes-ban egymás zenéit is. De pingelni nem tudunk. Erre ma sem találtunk magyarázatot. Ha esetleg valaki rájön, csokival jutalmazzuk (több helyes megfejtés esetén sorsolást tartunk közjegyző jelenlétében. Részletek az üveg nyakán.)

A fejezet rövidsége ellenére ezzel a résszel voltam legtöbb ideig elfoglalva, úgyhogy tessék lassan olvasni, hogy tovább tartson.

Step 4: DEUS EX MACHINA

Aztán felmerül bennem, mi van, ha az Internet Connection Sharing a ludas? Feltelepítek iziben egy proxy szervert (előbb AnalogX, aztán később váltok Proxy+-ra), beállítjuk Gábor gépét, s a legböngészőbb máris betölti a Kispad-ot. Van öröm és van boldogság.
Csak hát proxy. Most nem tudom letölteni a leveleimet (SMTP, POP3 - tudom, maradi vagyok, hogy levelezőprogramot használok…), nem megy a HTTPS, illetve random programok botlanak meg a számukra láthatatlan proxybeállításban és csodálkoznak, hol van a net (pl. ecto).
Láttam egy Kerio WinRoute nevű programot, ami a leírása alapján kiváltaná az Internet Connection Sharing-et, ami – bár shareware és 79 dollárt kérne érte a cég (egy router árát… hülyének is megéri), szerintem már belefér az abandonware műfajába: nem támogatják már és nem tölthető le a cég oldaláról. Lehet, kipróbálom azt, mit szóltok?

Összesen 4000 Ft-ba került ez a projekt, s pár nap fejtörésbe. Szerintem annyit megért.
(Egy Mac-felhasználó, akinek nem kell, hogy a routere fehér legyen. Csak ne telepítsen mindenféle segédprogramokat fölöslegesen.)

Teaser

Ma is voltam kinn kollegánál (hú, nagyon nagy élmény fék nélkül göröngyös lejtőn lefelé gurulni, menekülve az eső elől! Próbáljátok ki!), megcsináltuk a netet, hogy ne csak a korszerű pc-n, hanem a technikailag és egyáltalán mindenhogy alsóbbrendű két Macen is lehesen internetezni. Bár ez így nem teljesen pontos: nem mi csináltuk meg a netet, hanem az gondolta meg magát és döntött úgy, hogy hagyja magát megosztani. Ld még a régi bonmot-t: ” A számítestechnikának nem a műszaki tudományoknál, hanem a teológiánál lenne a helye.” A gyártok persze sok csatát megnyertek (ilyen-olyan media centerek, „Klikkelj rá, Nagyi!”-kampány, relatíve gyors internet pozícionálsa: „tej, kenyér, szélessáv” ill. „nagymama a konnektorban” az egész nap a gép előtt rohadó, ISDN-en ircelő geekgyerek helyett), az informatika transzcendens része pedig visszavonult a hálózatépítés és -karbantartás mezeire, és ott pusztít igazán: Miért kap két egyazon hálózatban lévő gép teljesen különböző elejű és végű (subnet maskú) IP-címet? Miért látja egymást a négy gép a másik három iTunesát, és miért nem tudják pingelni egymást? És miért nem találtunk egyetlen szabadon hozzáférhető access pointot a Keszü warwalking közben? (fel akartam tölteni a Network Stumbler logját, de olyan szánalmasan kevés, hogy inkább nem).

Igazából akartam írni az új fekete iPod nanómról (::grin::), de ma este nincs kedvem még a kipakolásról készült képeket is feltölteni hozzá, úgyhogy tessék szépen várni, nagyon izgalmas lesz! (Gazsi: remélem, nem lövöd le a poént). Holnap reggel a kilométergyűjtőakció (hú tényleg, mennyi idő van még? Van egy csomó jegyem, de egyiket sem regisztráltam még) keretében Bp., szóval maradjon a vonalban, mindjárt adom (félre, halkan: Weiner elvtárs, magát keresik…!)

Lassú kiolvadás a tétlenségből

Igen, vége a tanévnek (már mióta), visszajöttünk Flanciaországból (már mióta), én meg nem írok (már mióta).
Ez rossz dolog és ezen változtatni kell. De nem ma. Illetve egy ilyen radikális változást nem lehet ennyire egyszerűen egy lépésben végrehajtani. Szükség van kis fokozatokra. ͍gy ma este csak egy kis talált tárgyat (oldalt) linkelek be, lehet rajta hümmögni nagyokat, a wikipedia egyik előfutárából, az everything2-ből. Aztán majd holnap jöhet a többi.

Shigeru Miyamoto’s masterwork Super Mario Brothers is truly a classic work of modern literature; borrowing heavily from Fear and Loathing in Las Vegas and an obvious inspiration for Trainspotting, SMB shows the initial joy but the eventual mental and moral decline due to drugs.

Like in classic Greek drama, much of the story is implied. Because the setting is not a part of our common mythos, however, it comes with a small supplemental text which fills in the history for the reader: the evil dragon Bowser Koopa (a metaphor for a kingpin) has invaded a once-prosperous kingdom, and those residents who did not join him and become goombas (the local slang for dealers) were turned into blocks - that is, they were embedded in concrete, to sleep with the fishes, as it were.

Enter Mario, the fallen hero. At the very outset of his adventure, he is doomed, as almost right away he steals a dealer’s mushroom (obviously mixed with peyote) and begins to hallucinate, that he is big, that he is powerful. As though on PCP, he finds it easy to break solid bricks by punching it and does not perceive the pain; however, when dealers, pushers (personified by turtles much like Thompson’s literal lounge lizards), and other minions of the kingpin cause him pain (in retaliation for his original drug theft), he immediately loses the empowering effects of the peyote, and in fact, seems very small and vulnerable, and must desperately seek out another hit. When he is not seeking out a hit of peyote, he is seeking out much more powerful stuff indeed - a flower (the opium-giving poppy) or a star (a hit of LSD), both of which further his delusions of being strong and powerful.

és még így tovább itt
(Hát igen, érdekes dolgok kerülnek elő, mikor a Slashdot a kedvenc Mario powerupról kérdezi a közönséget)
A Pac-Man figuráról pedig ezt tudhatjuk meg kedvenc infós majdnemblogunkon:

Maybe they developed it [Mario] as a logical evolution from Pac-Man: „running around in dark rooms, munching pills and listening to repetitive music”




Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 2.5 Hungary
Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 2.5 Hungary