Archive for the 'aca-fan' Category

Újságírók, jósok, kiöregedett csatahajó-kapitányok és nyolcszögletű ívpapírok

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? – csodálkozott.

- Hát persze – mondta a kapitány. – Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

Sokmindent elnéztem a Battlestar Galacticának, a szokásos űroperás aránytalanságokat, hogy egy bolygó = egy nyelv, egy nemzet, egy város(!), a tizenkét kolónia pedig egy ország, hogy fölöslegesen futtat fel sokadrangú szereplőket, amikről aztán el is feledkezik, mihelyst már nem érdekesek (khm, szerelmiszálak, khm), de becsülettel végignéztem, egészen addig, amíg szpojler1 új életet kezdenek a frissen felfedezett Földön, és bumm, százötvenezer évvel később már Hendrix játsza az All Along the Watchtowert, annak rendje szerint.

Innen visszanézve viszont olyan az egész BSG, mintha a Galaxis útikalauzból már megismert golgafrinchami B-bárka történetét mesélték volna újra, csak éppen a buktacukrozók szempontjából, hősöket faragva a gumikacsával játszó kapitányból:

- Na mindegy – folytatta. – Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először – fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

Amúgy rengeteg kiaknázatlan lehetőség van még a franchise-ban a Caprica prequelen túl is. Simán el tudnék képzelni például egy Flintstones családos sorozatot Heloval, Athenával és a kis Pebbles-szel Heraval. Képzeljétek el, mekkora helyzetkomikum lenne, amikor a kisgyerek hazahozza a játszótéren összeszedett Bambamet! Vagy mondjuk lehetne egy párhuzamos sorozatot csinálni egy, az atomtámadás idején mondjuk a Picon körül keringő csatahajó történetéből, amin egy furcsa véletlen folytán éppen ott tartózkodik valamelyik másik sokadrangú miniszter, aki a chain of command-et követve a Tizenkét Kolóniák elnökévé válik. Hogy azokról a papírgyárakról ne is beszéljünk, ahol az ívpapírok csücskeit vágják le. Mit csinálnak vajon a háromszögecskékkel?

1 Tegyünk úgy, hogy ezt van, aki még nem tudta? Olyan ez, mintha valaki nem tudná, hogy a Rómeó és Júlia végén nem boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Senkiháziak kezében van a szakma

Mielőtt bevették a Csillagkapu programba, Daniel Jackson munkássága nagyon messze esett az egyiptológia fő vonalától. Mondhatjuk úgy is, hogy tudományosan senki nem vette komolyan, mi sem nevetségesebb, mint hogy a piramisok csillaghajók leszállópályájának épültek. Nem tűnik annyira merész feltételezésnek, hogy ennek ellenére — valódi modelljéhez, Dänikenhez hasonlóan — jól ismert személyiség volt, ha nem is mint tudós, hanem mint kókler, aki szabadon csűri-csavarja a leleteket, amíg nem sikerül bebizonyítania, hogy az istenek valójában a fejükre nagyon magasból, a világűrből estek.

Csak éppen most az egyszer úgy tűnik Jackson/Däniken mégis eltalálta az igazságot, s az amerikai légierő, mint az űrből jött istenek jeles szakértőjét, behívja a Programba1. Innen kezdve, a Kapu beüzemelésétől az egyik legfontosabb csapat régészeti és mindenféle társadalomtudományi szakértőjeként dolgozik, azonban ha figyelembe vesszük korábbi munkásságát, valóban képes lenne ennek a feladatnak a betöltésére? Valóban tudja a tudományágakat képviselni az az ember, akit tízből kilenc esetben okkal tartottak komolyanvehetetlen kóklernek, de tizedikre pont sikerült betippelnie a megoldást?

Suspension of disbelief meg minden, de ezt azért nehéz volt szó nélkül hagyni.

1 Azt amúgy sose magyarázták meg, hogy a Csillagkapu miért pont a légierőhöz került, miért nem — ahogy más hasonló fejlettségű civilizációkban — egy múzeumba. Régészeti szempontból a tárgy sok szempontból érdekes, de repülni például nagyon nem tud.

Harry Potter és a börtön, amit magának épített

A HP-könyveket olvasva a legtöbben azt szeretnék, ha bárcsak ők is varázslók és boszorkányok lehetnének, pedig ha kicsit mélyebbre ásunk, hamar kiderül, hogy a varázslók világa közel se olyan varázslatos, mint ahogy be van állítva.

Akik tíz évesen (sorozási) levelet kapnak a Hogwartsba, onnan kezdve egy olyan életpályára kerülnek, amiről piszoknehéz lekerülni (ha jól emlékszem, nem is volt ilyen példa): miután bekerültél, teljesen izolálva vagy a mugli világtól. Az iskola egyáltalán nem készít fel a varázslaton kívüli életre, nem tanít se irodalmat se matematikát, se természettudományt, se nyelveket, se… semmit igazán. Szegény diákok megmaradnak egy alsós-szinten.

Miután végeznek, csak a varázslóvilágban tudnak elhelyezkedni, ami gyakorlatilag két lehetőség valamelyikét jelenti: vagy a kéttucat bolt (Diagon Alley, Dragon Alley, Hogsmeade boltjai, stb) egyikében dolgoznak, vagy a Minisztériumban kapnak egy cushy melót, ahol ki tudják húzni nyugdíjig. A minisztérium úgy tűnik, az egész brit varázslóvilágot igazgatja, helyet kap benne egy csomó olyan alosztály, ami nagyjából modellezni látszik a mugli kormányt. De az érdekes sokkal inkább az, ahogy a Minisztérium a Kormányhoz kapcsolódik, vagy éppen nem: erről csak pár mondatot tudunk meg, az aktuális miniszterelnököt mindig beavatják a titokba, de mintha még a költségvetése is külön lenne.

Mintha az egész világ úgy lenne felépítve, hogy minél korábban és minél hatékonyabban kiganézzák a mugli társadalomból a potenciálisan veszélyes varázsló-hajlamú egyéneket, a muglik védelmében. A jelek szerint a szétválasztás évszázadokkal korábban volt, ez nem csak abból látszik, hogy az aktuális kormányokat külön kell beavatni a titokba, hanem talán a tíz éves korban történő elkülönítés is ezt sugallja: négy-öt osztály elvégzése elégségesnek számíthatott a korban.. A varázsló-probléma a jelek szerint nem túlságosan elterjedt: egy skóciai iskola az Egyesült Királyságnak a jelek szerint elegendő, más országokban, ahol a jelek szerint hasonlóan jártak el, is egy-egy iskoláról tudunk. Voldemorttól eltekintve egészen jól is működik ez a megoldás, különben nem sokszor dugták ki az orrukat a Valóságba a varázslók, s végül Tudodkit is legyőzték, nem? Win-win.

…vagy csak túl sok Overthinkingit.com-ot olvasok mostanában?

Muzzy in Gondoland

Asszem az a generáció vagyunk, akinek az első egész angol mondata a save, new game, high score szavak megtanulása után a következő lehetett:

I’m Muzzy. I eat clocks.

Valamit nagyon jól csinálhatott az 1986-ban indult Muzzy in Gondoland nyelvoktató rajzfilm, hogy mai napig emlékszünk az óraevő szörnyre, az oroszlánysörényű királyra, a zenére, amire a bringázó-kávézó Menő Manó-klón tekert, meg a valószerűtlenül bonyolult történetre. A sorozat mozgatórugója ugyanis a gonosz, de zseniális (“I’m clevah”) udvari varázsló (lévén nyolcvanas évek közepe: számítógépes varázsló), Corvax végtelen féltékenysége. A hercegnőt szereti, aki viszont minden próbálkozását elutasítja, ő meg a kertészbe szerelmes. Corvax az ebben a helyzetben egyetlen érvényes lehetőséget választja: leklónozza a hercegnőt. A megvalósításba csak néhány probléma csúszik: lévén a klónok az eredeti tökéletes másai, ők is gyűlölik Corvaxet; ráadásul a készülék is tönkremegy. Egészen valószerűtlen tragikus hős lesz a háttérben az őrülttudósból, amíg a sztori elvileg a kertész és a hercegnő szerelméről kéne szóljon. Persze a végén minden jóra fordul, jó elnyeri jutalmát, házasság-boldogság van, a vicc csak az, ahogy Corvaxnak megbocsátanak minden csínyt és cselszövést és ő marad az udvari szaki. Aztán a második szériában újabb terveket sző a hercegnő elnyeréséért, s persze mindig el kell buknia, de mindennek ellenére végig ő marad Gondoland királyának jobbkeze. Afféle Prométeusznak is nevezhetjük a zöld hosszúorrú szörnyet, akit nem ért meg más, csak a cirmos cicája.

Természetesen fenn van az egész a YouTube-on:

Geek nyilvánosságelmélet

Tegnap este találtam, és egyből fel is raktam a Cyberculture.hu majdegyszermegírjuk listájára Christopher M. Kelty Two Bits: The Cultural Significance of Free Software című könyvét. (Megvehető, letölthető, musicalbe remixelhető). Érdekes olvasmánynak tűnik, a geek nyilvánosságról szól, meg hogy az internet + szabadszoftver kombón keresztül hogyan fertőzi el eredendően egyáltalán nem geek csoportok gondolkodását is (ma a Creative Commons, holnap a világ!). Mindezt antropológusként, és bár már a szabad szoftver definíciója is problémás (nagyjából az első oldalon azt mondja, hogy free software nem csak mint sör, hanem mint beszéd is free), nagyon érdekes gondolatokat vet fel. Elsőre úgy tűnik, hogy az a gondolati hiányzó láncszem, amit eddig kerestem. Most csak egy kvót, hümmögjetek:

Source code and copyright licenses, revision control and mailing lists are the pamphlets, coffeehouses, and salons of the twenty-first century: Tischgesellschaften become Schreibtischgesellschaften.

Pozitív ellenpélda (így kell ezt csinálni)

(Vö. ELTE-BTK angolos szakdolgozat policy) Éppen a PARC / Alan Kay / Seymour Papert / LOGO / Dynabook / OLPC / Nicholas Negroponte vonalat kutatom, mikor szembejött két iszonyat alaposan megírt dolgozat: az egyik egy doktori disszertáció, a másik egy masters szakdoga. Közös mindkettőben azon túl, hogy érdekes témát dolgoz fel, hogy a szerzőik az összes kutatási jegyzetüket, menet közben összegereblyézett dokumentumokat, levelezést, mindent, a szakdolgozat mellett szabadon elérhetővé tettek. (Ezzel garantálva, hogy biztos hivatkozási ponttá, óriások vállára álláshoz biztos létrává, stb. váljon a munkájuk. Ha már annyi időt beleöltek, ugye…)

Csodáljátok meg ti is, Hogy Kell Ezt Csinálni:

Mastermind: Sandman

Mindig is valahogy ijesztőnek tűnt a BBC-n futó Mastermind kvízműsor. Lehetetlenül mély ismeretet szúrópróbaszerűen ellenőrző kérdések, halálos komolyság, ahogy nézem a Wikipédián, egy Gestapós vallatás mintájára készült a játék. Persze csak annak nehezek a kérdések, akik nem egy téma elvakult rajongói, és ehhez nem is kell történelmi könyveket faló szobatudósnak sem lenni. Tömény spoiler ha nem olvastad még végig a képregényt, csak óvatosan:

Van még:

“Ki vagy, doki?”

(Igen, valóban ez a magyar címe. Hadd fájjon nektek is!)

Tegnap volt negyvenöt éves a Doctor Who, talán a leghosszabban futó scifi-sorozat (citation needed). Negyvenöt éve repül térben és időben az azóta a forgalomból teljesen kivont rendőrtelefon-fülkék formájába ragadt űrhajó, negyvenöt éve győzi le a Doktor az utolsó, a legutolsó, a legeslegutolsó, a jaj-még-maradt-egy-marék, és a nicsak-ezt-a-sereget-eddig-nem-vettük-észre Dalekeket, harcolva az alacsony kölcségvetéssel és az állandó retconokkal. Ez az egyetlen általam ismert sorozat, aminek a kánonban benne van, hogy a főszereplőt játszó színészt bármikor lecserélhetik: miután az első Doktor gyakorlatilag kihalt a sorozat alól, a műsornak meg tovább kellett mennie, beleírták, hogy az Idő Urai (a Doktor faja, nem összekeverendő a magyar rajzfilmmel) életük során tizenkétszer vedlik le a testüket, alakulnak új színészekké. Jelenleg a tizedik Doktornál tartunk, aki még egy évadot fogja kihúzni mielőtt kiszáll a színész. Már csak két reinkarnációja van, be kell osztani, vagy a kánon legnagyobb retconját kell elkövetni.

A szerző nem nézte végig mind a 30+ évadot, nem hallgatta meg a rádiójátékokat, nem gyűjti a regényeket. Szerinte a kilencedik Doktor előtt (a 2005-ös újrakezdésig) a sorozat egy alacsony kölcségvetésű, Xenia-láz szintű valami volt, és nagyon elvakult nördnek kell lenni ahhoz, hogy értékelni lehessen. Bár a végtelenhosszú sálas Doktor vicces volt.

Ejsze a Csillagkapu nem az a keményrefőtt scifi

Sokat kerestem, de nem találtam az SG-1 valamelyik forgatókönyvírójától származó idézetet, miszerint a sorozat n+1 éves futása során a legjobban őrzött, legkevésbé észrevett titok az, hogy tulajdonképpen az egész egy hatalmas műfajparódia. Találtam helyette a múltkori Twin Peaks Studies-hoz hasonlóan csillagkapuológiát. Ha túl tudunk lépni azon, hogy milyen vicces, ahogy az aca/fanek tudományos legitimitást próbálnak pumpálni olyan területekre, amit a hagyományos academia mélyen lenéz, nagyon érdekes meglátásokat találhatunk, mint például Dave Hipple Stargate SG-1: Self-possessed Science Fiction cikkében. Konkrétan ki nem mondja, hogy nem szabad teljesen komolyan venni a Csillagkaput, de a kezünkbe adja a célra alkalmas, kellően vastag idézőjeleket, amivel aztán bátran dolgozhatunk. Nem adok hosszú kedvcsináló idézetet, mert csak Google Bookson találtam meg, képben, de ott legalább teljesen elolvasható.

Ha meg nincs kedved összehasonlító médiatudományosdit játszani, nézd meg az ötödik évad tizenkettedik részét, a Wormhole X-Treme címűt, ami igazán viccesen kavarja a valóságszinteket (a történet egy, a Csillagkapu projekt ötletét lenyúló kábeltévés sorozatról szól, iszonyat ügyesen meta)

…like the monster returning to the master that created it…

Brody Condon, videójáték-alapú installációk készítője mondja Jim Rossignol This Gaming Life [ebook] c. könyvében:

“I was born the same year SpaceWar was created. I was the juvenile delinquent at the local arcades before they disappeared. I took over [role-playing sessions] if our usual Saturday afternoon scenario creator, a Presbyterian minister and religious school vice principal who still lived with his mother, was sick. I subscribed to Nintendo Power Magazine. Floppy disks came in the mail. I dressed up in fantasy armor and beat my friends over the head with sticks and foam. I sat in a closet in front of a hand-me-down TI-99 and programmed text-based adventure games that I would lose as soon as I turned the damn thing off. I was ‘the kid that could beat any game’ at my shitty public school. […] These days, whenever I meet actual game developers or speak at game conferences, I feel like a kind of Frankenstein,” explained Condon as he talked to me about the connection between games and his art. “I’ve been playing their games my whole life, you know? And here I am, like the monster returning to the master that created it, arms outstretched, mumbling, ‘Give my life meaning.’”