Tudtátok, hogy a törökösnél kapható joghurtalapú üdítő, az ayran egész egyszerűen natúr joghurt, víz és só keveréke? Mi csak a múltkor jöttünk rá. Ki is próbáltam valamelyik nap, s valóban csak ennyi a trükk. Zseniális, finom, nyamm. A Wikipédia szerint lehet bele tenni fokhagymát is, vagy mentát, vagy … uborkalevet? Ennyire még nem vagyok bátor azért.
Archive for the 'énblog' Category
Vigyázat, csúnyán el fogok szpojlani egy amúgy zseniális képregényt, amit mindenkinek érdemes elolvasnia, mindezt csak azért, hogy az utolsó nagy történeti ív végső pillanatát kiemelve saját magammal vonjak párhuzamot. Igazán aljas húzás ez mindenkivel szemben, aki a szpojlerre allergiás, de alapvetően ettől még nem vész el a Sandman varázsa.
A tíz évig futott Sandman képregénysorozat Dream (úgyis mint Álomisten, meg Morpheus, Lord Shaper, Homokember, meg ki tudja még mi) történeteit meséli el — életét, mondanám, de a testvéreivel, a hét D-betűs, isteneknél is régebbi és hatalmasabb perszonifikációval, az Endless-szel gyakorlatilag az idő kezdete óta léteznek, szóval csak történeteket, de olyanok, amikben feloldódik a popkultúra, a DC-univerzum, a mitológia, az irodalom, egy olyan főhőssel, aki úgy néz ki, mint az író, Neil Gaiman különösen vad hajjal, esetleg egy még nem felpuffadt Robert Smith. De elkalandoztam, és még mindig nem jutottam el odáig, hogyan fogom ácskapoccsal hozzáépíteni a saját sztorimhoz. (A tíz évig futó sztori, a végtelen számú, folyamatosan változó fontosságú karakterek, a többrétegű utalásháló és főleg az egy bekezdésben összefoglalhatatlanság mind hozzájárultak ahhoz, hogy még nem tudták megfilmesíteni a képregényt, annak ellenére, hogy az mind kritikai, mind piaci siker volt: a Supermannél is több példányt adtak el belőle1) Ennél sokkal bővebben és mégis jobban összefoglalva ír a képregényről az Endless.hu, aminek az elnevezése természetesen nem a véletlen műve.
Az utolsó előtti kötetben odáig sodródott a fő történeti év, hogy az álomvilág ostrom alatt van, Dream pedig felkészült arra a büntetésre, amit a cselekedeteinek és a véletleneknek egy egészen különös összetétele hozott el: a halálára. A kötet utolsó füzetében újra találkozik nővérével, Death-szel, aki eljött érte, és itt hangzik el az a párbeszéd, ami miatt az egészet berángattam:
Amikor 2005-ben elkezdtem a szociológiát, nem ezt raktam a felvételi lapra első helynek. Igazán nem is a második, de ez leginkább csak lábjegyzet, mert amikor elkezdtem, sokáig hittem benne, hogy ez engem tulajdonképpen érdekel, csak foglalkoznom kell vele. Aztán telt az idő, az elméletet még mindig eluntam, a gyakorlatot még mindig érdektelennek éreztem, s közben minden mást csináltam, egyre inkább grájndolásnak éreztem a dolgot.
Tavaly elkezdtem az angolszakot is az ELTÉn. Nem vagyok benne minden diákok legjobbika, de ott egészen jól érzem magam a bőrömben, sokat olvashatok általában jó irodalmat, a kultúrát elemezni ilyen szinten sokkal érdekesebb, s ha a hangtanból nem is vagyok valami jó, a mondattant imádom.
Idén mindkét szakot párhuzamosan csináltam, év közben nem is volt belőle nagyobb gond, lévén a legtöbb szocos kurzus vizsgakurzus, ennyire sikerült lemaradnom az áramtól (csoptársaim idén végeznek). Eljött viszont a vizsgaidőszak, s ahogy belenéztem a vizsganaptár mélyébe, be kellett lássam:
- Hermione kütyüje nélkül soha az életben nem tudnám ezt mind teljesíteni ennyi idő alatt
- Szociológiát tanulni végtelen és egyre inkább céltalan, értelmetlen grájndolás.
- Ami ráadásul az angoltól veszi el az időmet, amiben viszont látok jövőt, célt meg értelmet.
Ezek után elhatároztam, hogy levonom a helyes következtetést, aminek helyességéről páran már évek óta győzködnek: ideje abbahagyni a szociológiát.
Igazán Max Weber győzött meg, amikor ezt írta a Tudomány és hivatásban:
E furcsa, minden kívülálló által megmosolygott mámor nélkül, e szenvedély nélkül – “évezredeknek kellett eltelniük, amíg megszülettél, és újabb évezredek várnak némán”, ti. arra, hogy sikerüljön neked a szöveg helyes olvasata – az ember nem tudományra hivatott, és jobb, ha valami mást csinál. Mert az embernek mint embernek semmit sem ér az, amit nem képes szenvedéllyel végezni.
Menekülés? Kicsit. Sose fejezek be semmit? Értem mire gondolsz, de most szerintem ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Hagyok kárbaveszni háromplusz évet? Nem. Sokat tanultam a szakon és a szakból, formálta a személyiségemet és a gondolkodásomat, úgy érzem mindent kisajtoltam ebből, amit érdemes volt. Talán végig tudnám magam küzdeni talán a rendszeren, viszont sose tudnék ezzel az a fajta szakember lenni, amit Weber is meg én is elvárnánk magamtól. Enélkül pedig ez mindenki pénzének, idejének és bizalmának a pazarlása.
Szóval viszlát, kösz a halakat. És ezzel végre elkezdhetem feloldani az egyik csúnya bogot az életemből.
1 Citation needed, nem találok most kapásból forrást hozzá. Asszem valami tanulmányban olvastam. Vagy a wikipédián, mindkét esetben igaz kell tehát legyen.
2009 mottója, illetve sokkal inkább tanulsága az lett, hogy az élet egy webcomic: olyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, annyira bugyuták az események és annyira kétdimenziós és kartonból kivágottak a karakterek, mintha egy nagyranőtt, de valami egészen infantilis szinten megmaradt gémer írta volna az egészet, saját mély meglátásait és az X-box és a kanapé között felhalmozott élettapasztalait belecsepegtetve a sztoriba (arról meg ne is beszéljünk, ki illusztrálta). Év vége van, mindenki írja az összefoglaló bejegyzéseit, kicsit levágva a kanyart már most az új év mottójára szeretnék egy javaslatot tenni.
2010-ben legyen az élet egy egyszerű, de jó szándékú Hollywood-i film, messziről látható fordulatokkal, fejlődés-montázzsal, happy enddel és mellényzsebben hazavihető tanulsággal. (minusz mondjuk a robbanások) Leszek a Campbell-i hős, rendben?
A videójátékok rontották el az életem, áll a pólómon, és nem csak azért, mert szerintem tök frappáns poén, tényleg úgy érzem, hogy ez a helyzet. Mi mással lehetne magyarázni az állandó rettegésem a fénymásolótól, a mosógéptől, illetve általánosabban: minden olyan helyzettől, amiben visszafordíthatatlanul kéne valamin változtatnom? A játékokban, amiken felnőttem, mindig ott volt az újrakezdés lehetősége, a jobbaknál a gyakori mentéspontoknak meg a quicksave/quickloadnak köszönhetően mindent vissza lehetett csinálni, ha nem vált be, illetve addig tudtam a döntéseimet és a reakcióimat csiszolni, amíg el nem értem a kívánt hatást (nem is Groundhog Day az élet, de az egy másik mese már.)
Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy a játékokon kívüli világ nem ilyen szabályok szerint megy: ha egyszer elrontasz valamit, már nem tudod visszacsinálni, ha megbánod egy döntésedet, már bánhatod, de ami a legrosszabb, hogy ha nem élsz egy lehetőséggel, akkor az is eltűnik (quick time event az élet, ha valami).
…thank god I have two extra lives
Ebbe is bele lehet magyarázni, hogy több, mint egyszerű csattanó, bár itt azért recseg-ropog már a gondolatmenet, lévén a póló valószínűleg a klasszikus arcade-jellegű játékokra utalva adja meg háromban a játékos életei számát. Amikor az ugráló emberkénk (az egyszerűség kedvéért MarGianának) elhibázza az ugrását vagy felfalja egy szörny, nem azonnal ér véget a játékos köre, ha van még tartalék élete, az adott pályát elölről kezdheti. Minden marad változatlan (sőt, a begyűjtött pontjait újra megkaphatja) és kap még egy esélyt. Sőt, a játék során, ha ügyes, további életeket (nekifutásokat) gyűjthet össze.
(Ahogy egyre inkább háttérbe szorultak az arcade játékok, úgy kezdte el felváltani az élet-rendszert a mentéspont-rendszer, egyébként, szóval lehet itt egyfajta gamer generation gapről is szó, (bár a rite of passage-ban még mindig benne van a platformerek játszása, szóval mindenkinek megvan az az élmény.))
Lényeg, hogy végülis a játékon kívül se ér véget azonnal a játék, ha elhibázod az ugrást — na jó, ha elhibázod az ugrást, akkor tényleg azonnal véget ér a játék, de ez egy olyan edge case, hogy nem is terjesztem ki rá a hasonlatot. A begyűjtött pontok is megmaradnak, éppen csak a pályát nem nullázzák. A pályakészítők ügyeltek arra, hogy bármilyen kitartóan dolgozol, ne tudj olyan helyre jutni, ahonnan nem lehet megoldani a pályát.
Szóval ha van még két életem, értsük ezt bárhogy is, akkor talán ezt a maradék kettőt nem arra kéne használjam, hogy az elrontott-elveszett-elpazarolt-elhasznált-elfelejtett egyet próbáljam visszaszerezni. Ha a hátralevő coinokat és powerupokat begyűjtöm és értelmesen szintezem a karakterem, a végén még visszakaphatom. (Vagy ha kékbuborékos korsóból iszom, eggyel növekszik is az életeim száma. És ezzel teljesen önkényesen belekavartunk még egy, az élet-rendszert egészen másként kezelő játékot is.)
Megint Veronica Marsot nézek. Gondolj mögé amit akarsz, most egyelőre egyezzünk ki abban, hogy szeretem ezt a sorozatot a remek párbeszédekért, a rengeteg popkult utalásért, az érdekes szereplőkért és a kellemesen valószerűtlen világáért. De mindegy, nem is ezért írok most neked.
Hanem azért, mert miután megint nekiültem letölteni a zenéit (mert ezt is szeretem benne, ugye), és lassan letöltődő torrentek helyett egy egész jó gyűjtőblogot, onnan továbbkattintva pedig a háttérzenét szerző arc oldalát leltem meg. A kicsi mp3-ak, amiket hamar le is wgeteltem1, tökéletesen beleillenek a közben letorrentelt zeneszámok közé (ahhoz hasonlóan, amikor a zenelejátszóm felkonferálja egy dal előtt, hogy a Deák tér következik), egy-kettő után pedig már hallod is, ahogy Veronica mondja, mennyivel bonyolultabb (és érdekesebb) az élete, mint neked.
1 wget -O - http://www.joshkramon.com/music/VERONICAMARS/ | grep -o [A-Z]*\.mp3 | xargs -I{} wget http://www.joshkramon.com/music/VERONICAMARS/{}
Tegnap ír punk koncerten voltunk, műsoron egy kaliforniába szökött írek zenéjét játszó pesti és egy maguknak Séamus O’Autentikus neveket adó miskolci zenekar volt. _ Miért tűnik nekem kicsit furcsának az a szituáció, _annak ellenére, hogy remek buli volt, amikor magyar zenekarok játszák a született írt?
És emellett vagy sokkal inkább hol vannak a hozzájuk hasonló, csak éppen magyar népi(esch) elemekből építkező punkzenekarok? Magyar Dublinersünk van, mondjuk, ahogy a Runrigos vonalnak is tudunk párhuzamot mondani, de hol van a magyar Flogging vagy akár a magyar Pogues? Vagy miért nem halunk róla.
Képünkön az látszik, ahogy a Bostonból ír/skót/celtic punkot játszó Dropkick Murphys az amerikai himnuszt játsza egy baseballmeccs előtt. Ha eddig nem esett le a bejegyzés címe, ezt énekelték a klevelandi meg hasonló magyar bevándorlók az amerikaiak halandzsája helyett.
Ennek a bejegyzésnek mondandója-tanulsága meg csak annyi, hogy ha énblogot ír az ember, nem feltétlenül kell koherensnek lenni a mondanivalójának.
“Excuse me, do you speak English?” — kérdezte tőlünk két aranyos német lány a legközelebbi kocsmát keresve. Széttártuk a kezünket, nem igazán tudtunk se akartunk segíteni, sokkal fontosabb dolgunk volt: éppen a friss Star Trek film legapróbb részleteit beszéltük át. Színtiszta nördség, továbbsétálva már kicsit bántam is (szemöldökemelés!), de hosszabb távon ez volt a leglogikusabb lépés. Hiszen az esti mozizás tanulsága egyértelmű volt: a tévé- és filmipar egyre inkább a nerd/geek popkultúrából merít, arra építkezik; a Star Trek film előtt a Transformers 2 és a kilencedik doktor főgonoszságával a G. I. Joe előzeteseit vetítették, szinte látni lehetett a kissrácot, aki mozgatta a babákat akciófigurákat, robbanáshangokat utánozva mellé. Az összes spandexes szuperhőst és gyerekkori nördjátékot megfilmesítették, talán már csak a LEGO maradt ki a szórásból. (Arról már nem is beszélek, hogy az Intel szerint a mérnökei egyenesen rocksztárok, a trend egyértelmű.)
Eljutottunk arra a pontra, hogy nerd is the new sexy, mihelyst más is rájön erre, alig fogjuk tudni levakarni magunkról a nőket. Csak addig kell kibírni valahogy.
A film amúgy nördületes, gyönyörűen retkonolja bele magát az eredeti kontinuitásba, van benne látvány meg csavar meg akció, rengeteg kikacsintás, hatalmas tanulság, de majd talán máskor írok arról, mennyire hasonlít a Star Trek multiverzum a Discworldre, amennyiben mindkettőt a narratív kauzalitás vezérli.
Régi barátom kedvenc története volt, hogyan született egy elgépelésből a spenót reneszánsza, illetve a rajzfilmhős tengerész, aki egy konzerv eddmegaspenót után mindenkit össze akar verni. Az ilyenek fölött mindig ott lebeg a lelki szemeim előtt a citation needed felirat, úgyhogy egy jólirányzott kereséssel találtam forrásokat. Persze undorítóan egymást hivatkozzák le, Dr. E. von Wolfnak mintha keresztneve egyáltalán nem létezne, de nekem most ennyi elég.
While Popeye should be applauded for persuading a nation to eat its greens, he did mislead people a bit. The government’s enthusiasm for spinach was based in part on the calculations of German scientist Dr. E von Wolf, who’d discovered in 1870 that spinach contains iron. When calculating the results, he misplaced a decimal point, thereby making it “official” that spinach had 10 times more iron than it actually did. Not until years later were these figures rechecked. But by then, everyone was downing their spinach, hoping to be as tough as Popeye. (Ez pl egy egész jó kis cikk erről)
Éppen hosszú hajam volt 2005 tavaszán, és már végén járt, de még éppen tartott a fotós/vizuálismédiás korszakom, amikor Balázs barátom segítségével nekiálltunk meghódítani a Pécsi Diákfilmfesztivált. Azt játszottuk el, hogy is néz ki a világ, amikor a kelleténél már lényegesen több fraget gyűjtöttél össze. Zsírkrétával rajzolt persze, de szerintem egész jól sikerült összehoznunk a Quake (1, hogy retró és kellően stilizált legyen) figuráit és a kézifelvételt.
Egy éve a Meetupon a CGI és a kamerás felvétel összeillesztéséről egy bemutató, nagyjából ezt csináltam, látványosan DIY (értsd primitív) eszközökkel. A Quake felvételek bemozgatásához Virtualdubot, és annak egy pluginját, a Deshakert használtam nagyon nem rendeltetésszerűen: az eredetileg képstabilizásra kitalált eszköz logfájljában az összes értéket invertáltam (Excelben!).
Nosztalgia van, csak tudnám miért.
Úgy volt, hogy számítógépes nyelveken beszélni teljesen természetes lesz mindenkinek. Úgy volt, hogy a web segítségével mindenki egyforma lehetőségeket kap. Úgy volt, hogy a blogok segítségével bárki lehet újságíró. Úgy volt, hogy mi vagyunk a média. Ehhez képest…