(Elképesztő. Miközben ezt a cikket próbálom írni, harmadszor száll el a böngésző, egyszer a Camino, kétszer a Safari, ugyanattól a Windows Media videókliptől. Tanulság: ne nyiss meg bejegyzés írása közben ugyanabban a böngészőben Yonderboi klipet a T-Online-ról, mert elúszik minden, amit írtál!)
Miközben akinek van egy csepp esze, Kapolcson fesztiválozik éppen, én itthon csücsülök. Az elmúlt pár nap alatt vezeték nélküli hálózat kialakításán bajlódtam az Internet-eléréssel rendelkező, a lakás egyik sarkában csücsülő PC és a másik végében levő két Airport-tal felfegyverzett Mac (Márton clamshell iBook-ja és az én minim) között, a kőleves-paradigma keretein belül. Mára sikerült a hálózatot nagyjából használhatóvá tenni, már csak pár bogot kell kisimítani. A történet egyik nagy tanulsága a már régről ismerős alapigazság, a Windows nem úgy, és nem akkor működik, amikor kéne. De ne rohanjunk ennyire előre…
Hálózatépítési rovatunk következik.
(v.ö. Budapest Wireless – Router Mac felhasználóknak) (Aminek a címét szerintem kötőjellel (így: Mac-felhasználóknak) kéne helyesen írni, de a rezidens grammar nazi majd belémköt, ha esetleg tévednék)
Step 1: Hardware
Bár az összes világok legjobbikában bizonyára routert vettünk volna, hiszen ez a legkényelmesebb megoldás, szűkös erőforrásaink miatt (csóró diákok lévén, én és Márton, a költségek felezésében egyeztünk meg) ezt a lehetőséget ki kellett zárnunk. Mac-es fejjel gondolkozva naívan úgy gondoltam, elég lesz egy egyszerű USB-s kütyü (dongle) a PC-be (vagy esetleg PCI-s, bár nem tudom, van-e egyáltalán üres slot), aztán egy ad-hoc hálóról (azaz router nélkül, a gépek egymás közt) osztjuk majd meg a netet szépen. Azért voltak kétségeim afelől, vajon az ad-hoc hálózat létrehozásának képessége valami spéci dolog, vagy a wifi-standard (IEEE 802.11,satöbbi) része, főleg miután rövid piacfeltérképezés után az Első Boltban Ahol Megnéztem egy pár USB-kütyü hátára rá volt írva, hogy “tud ad-hoc-ot is”.
Összesen két boltban néztem meg a kínálatot, az első a Media Markt volt, amiről tudva levő, hogy piszok drága és nem érdemes egy fillért sem ott elkölteni, egyszerűen arra jó, hogy viszonylag személytelenül tudom végigbogarászni, nagyjából miket lehet “manapság” megvásárolni. Mikor megláttam, hogy a legolcsóbb kütyü 8000 Ft, kicsit megijedtem, hogy az egész behálózási projekt sikertelenül fog zárulni. A másik helyen, a Mistral-ban viszont 4000 Ft-ért kínáltak viszont egy Surecom® márkájú kütyüt, amiről a méltán népszerű Surecom vállalat oldalán azt írták, hogy a készülék ad-hoc módra is képes. Végül Ő lett a mi Készülékünk: Surecom EP-9001-g, RALink chipsettel.
Gondolom ebből a bejegyzésből látszik, mennyire nem vagyok képben a modern kori számítástechnikában, főleg annak PC-s, rendszerbővítős, driverkeresős rétegében. Egyből nem is jutott eszembe egy számítógépes bolt neve se, a Mistral is csak később. Az utóbbi mondjuk 1 év alatt szinte kizárólag Mac-et használtam, a sötét oldallal nem sok kapcsolatot tartottam fenn. WiFi puristák bizonyára felszisszennének a bejegyzést olvasva, hogy hogy merek ilyen olcsó/bóvli USB kütyüt venni, de mint később meglátjuk, nem volt rossz vásár 4000 Ft-ért.
Step 2: DRIVER
De előbb még működésre kéne bírni, ami csak egy cseppet volt bonyolultabb, mint gondoltam. Ha nagyon szőrszálhasogató lennék, szólnom kéne a fogyasztóvédelemnek, ugyanis egy vékony ív angol telepítési útmutató volt csak a dobozában, magyar nem. De t.f.h. ez nem probléma, sokkal inkább az, hogy az angol telepítési útmutató, azon túl, hogy megmondja, hova kattintsak/kattinthatok, az egyes lépések jelentéséről nem ad felvilágosítást. Leírja, hogy választhatok “WiFi mode” és “performance mode” között, illetve “Windows Zero Configuration” és “RaLink Configuration” között, de hogy ezek mit is takarnak, hallgat. Mindegy, később végigpróbálom az összes lehetséges kombinációt. Feltelepít egy saját konfiguráló segédprogramot (bármelyik opciót válasszuk is), ami funkcióiban teljesen megfelel a Windows saját hálózatválasztó segédprogramjának (csak úgy néz ki, mintha Win3.1-ből maradt volna még meg), ami redundáns és csúnya megoldás, a két program bajszának összeakadását csak az akadályozza meg, hogy az egyik segédprogram inaktív, amíg a másiké az irányítás. De mindkettő fut, állandóan. Okos.
Egyáltalán nem ehhez vagyok hozzászokva, Mac-en azért nem akarják direkt kigáncsolni egymást a programok, nem szoktak párhuzamosan futni ugyanolyan feladattal ellátott alkalmazások. Olyan, mintha állandóan tódozni-foltozni kéne a Windows-t.
A bennem szunnyadó Mac-es felriad és gyorsan uninstallálom a CD-n kapott driver-t (főleg miután látom, hogy Add/Remove Programs-nál 90MB-os méretet mutat). Megnézem az Interneten, nincs-e egy egyszerű .inf fájl amivel mindenféle fölösleges tódozást elkerülve, a beépített hálózati segédprogramot tudnám használni.
Rátalálok a chipset készítőjének oldalára, ahonnan friss driver-t szedek le. Ugyanúgy néz ki, mint az előző (hiába, OEM – úgy néz ki, ehhez kell hozzászokjunk), de egy funkcióval gazdagabb: képes “Soft AP” üzemmódban menni. Nem teljesen ad-hoc, mert a Mac-eken bázisállomásként jelenik meg, mégis működik (nem úgy mint a Windows ZeroConfig, aminek a hálózati varázslóján 1. semmit nem tudtam beállítani – biztos innen a neve, 2. nem is fogták a jelét a Mac-ek).
Sőt, rövid keresés után rá kellett jönnöm, milyen jó vásár volt ez a kütyü: azon ritka kártyák egyike, ami képes Nintendo DS-re megosztani az internetet (mert bázisállomásként jelenik meg, nem ad-hoc hálóként).
Már ha működne.
Step 3: PLUG AND PRAY
Ugyanis a talált útmutatót akárhányszor is csinálom végig, a ‘net csak azért se hajlandó megosztódni. Pedig az útmutató szerint tényleg egyszerű lenne: csak bepipálom az Internet Connection Sharing-et a DSL csatlakozásnál, megmondom hogy a Wireless Connection-t szeresse, és bumm, így lesz a Chocapic. De csak nem lesz Chocapic. Nem értem, miért nem megy a dolog, így áthívom Gábort, nézzük meg, esetleg az ő Windows-os laptopja kap netet és csak a Mac-eket nem szereti. De nem, úgy se megy. A gépek kapnak IP-t, de se külső, se belső (!) címeket nem tudnak még pingelni sem. Furcsa mód viszont látják egymást hálózatban, sőt iTunes-ban egymás zenéit is. De pingelni nem tudunk. Erre ma sem találtunk magyarázatot. Ha esetleg valaki rájön, csokival jutalmazzuk (több helyes megfejtés esetén sorsolást tartunk közjegyző jelenlétében. Részletek az üveg nyakán.)
A fejezet rövidsége ellenére ezzel a résszel voltam legtöbb ideig elfoglalva, úgyhogy tessék lassan olvasni, hogy tovább tartson.
Step 4: DEUS EX MACHINA
Aztán felmerül bennem, mi van, ha az Internet Connection Sharing a ludas? Feltelepítek iziben egy proxy szervert (előbb AnalogX, aztán később váltok Proxy+-ra), beállítjuk Gábor gépét, s a legböngészőbb máris betölti a Kispad-ot. Van öröm és van boldogság.
Csak hát proxy. Most nem tudom letölteni a leveleimet (SMTP, POP3 – tudom, maradi vagyok, hogy levelezőprogramot használok…), nem megy a HTTPS, illetve random programok botlanak meg a számukra láthatatlan proxybeállításban és csodálkoznak, hol van a net (pl. ecto).
Láttam egy Kerio WinRoute nevű programot, ami a leírása alapján kiváltaná az Internet Connection Sharing-et, ami – bár shareware és 79 dollárt kérne érte a cég (egy router árát… hülyének is megéri), szerintem már belefér az abandonware műfajába: nem támogatják már és nem tölthető le a cég oldaláról. Lehet, kipróbálom azt, mit szóltok?
Összesen 4000 Ft-ba került ez a projekt, s pár nap fejtörésbe. Szerintem annyit megért.
(Egy Mac-felhasználó, akinek nem kell, hogy a routere fehér legyen. Csak ne telepítsen mindenféle segédprogramokat fölöslegesen.)
Hozzáadott érték